Őszi zuhanás
Érzem, ahogy az eső rám talál,
kezem fázik — a múlt beszél talán.
Rá gondolok, mindig, minden órán,
mintha még itt lenne, mintha nem fájna.
Azt hittem, együtt állunk a világ peremén,
de most hat láb mélyen hallgat a remény.
Őrület ez a város, körbe-körbe járok,
papírból épült utcák, üres álmok.
Minden este hosszabb, mikor rám néz,
és elviszi a szívem újra — csak még egy napért.
De fagyos az ölelése,
és bármit mondok, nem hallja, csak távolabb lép.
A nyár egy pillanat alatt vált esővé.
Hullik.
Hullik, mint az ősz utolsó levele.
Oly hideg, oly néma,
s én nem találom többé az utat haza.
Mert a szerelmem hullik,
mint az ősz utolsó levele,
s én csak nézem,
ahogy elviszi a szél.
Nem tudom elnémítani a mennydörgést,
a villámok szívembe vágnak, ha nincs mellettem.
Ötszáz nap nyár — kevés volt mindenhez.
Valaha hajnalig maradtunk,
játszottuk a dalainkat,
de most, ha meghallom őket,
a szívem húrjain szólnak vissza.
Régen beszélt, most hallgat —
és ez a csend a legélesebb penge.
Még egyszer odaadnám a szívem,
ha visszanézne rám,
de minden szó közt egy tenger nő,
és a nyár megint esővé vált.
Hullik.
Hullik, mint az ősz utolsó levele.
Oly hideg, oly néma,
s én nem találom többé az utat haza.
Mert a szerelmem hullik,
le a mélybe,
ahová már én sem érek el.
– Oczeanus
Author: Czermann Olivér
Egy fiatal költő, író és örök vándor vagyok, aki a világ romjain, szerelmeinek csendjein és az idő apró kavicsain keresztül próbálja megérteni önmagát. Az írói nevem Oczeanus – egy név, mely a tenger és az alkony határvonalát idézi: azt a pillanatot, amikor a Nap utolsó sugara még megcsillan a vízen, mielőtt elmerül az emlékezet sötétjében. Írásaim középpontjában az elmúlás szépsége, a felejtéssel való küzdelem és a szerelem – vagy éppen annak hiánya – állnak. Gyakran nyúlok a klasszikus Róma és Hellász motívumaihoz, ahhoz a világhoz, ahol még hittek a szavak súlyában, a hősök végzetében és az istenek válaszaiban. Műveim – legyenek azok levelek, költemények vagy lírai regények – belső időutazások lapjai. Olyan naplók, ahol hajdani tábornokok, elfeledett szerelmek és őszi levelek ugyanazt kérdezik: Mi marad belőlünk, ha már csak a szél az, ami képes emlékezni ránk? Minden sorom célja ugyanaz: meghaladni a felejtést.