Kárpátaljai ballada

 Vagyunk mi, vagyunk

férfiak, legények,

szívünkből nőnek ki

jegenyés remények.

 

Dobol az ujjunk,

dobol a lábunk,

hajnaltól hajnalig

táncolni vágyunk.

 

Szűrömet felvettem,

szerelmemhez mennék,

ha befogadna engem,

én újjászületnék…

 

Készültem babámhoz

lánykérőbe menni,

ki gondolta volna,

frontra fognak vinni…

 

Keresztúti háznak

kapuja nem nyílik,

marcona katonák

galléromat tépik.

 

Szerelmes szívembe

martalócok martak,

letépték a szűröm

furgonba tuszkoltak.

 

Szűrömet elhagytam,

babám majd felveszi,

ha akarja maholnap

keresztemre teszi.

 

Megyünk napba nézni,

s vakulni keletre,

tündérarcot hagyni

mögöttünk örökre.

 

Csonkított lelkeket

drónokkal bombáznak,

jégcsapkönnyű álmok

vérpatakban áznak.

 

Csonkított lélekkel

végzem be életem,

magamnak szépet

miért is képzeltem?

 

Levelet írni még

szeretnék, de szólnak:

ne búcsúzz babádtól,

halott leszel holnap.

 

Könnyszárító földön

fakul a hold fénye.

Ha szülőföldje börtön:

minek lett reménye?

 

Élet az étlapján

nem is volt kínálva,

idegennek nőtt fel

hazából kizárva.