Apátlan
Valami nincs rendben a testemmel. Már napok óta. A hátsó lábam reszket, valami mélyebb, öröklött, ízeltlábú fájdalomtól. Valami, ami belülről kezdett bomlani. Talán az apám emléke. Vagy annak hiánya. Vagy a tény, hogy sosem láttam, mert anyám megette, miután jó imádkozó sáska létére megtette, amit kellett.
Ez így megy. Ez a rend. A nő eszik. A hím tesz. A nő hordoz. A hím eltűnik.
Én nem tűnök el. Nem akarok.
A testemben ösztön dobol, ver, vonszol. Valaki valahol erőt sugároz. Egy nőstény. Szagban, mozdulatban, pózban. A fejemben egy szó nélküli parancs: menj.
De én nem megyek csak úgy. Tudok számolni. Az én lábam emlékszik apám mozdulatára, amikor még élhetett volna. Az én szemem előtt nem lila köd van, hanem zöld páncél – előre felrajzolt védelem.
Ő nem fog megenni.
Tudom, hogy a nőstények előbb csábítanak, aztán letépik a fejed, miközben még lüktetsz bennük. Tudom, hogy ez a világ rendje, mint ahogy az is, hogy a szárny nem arra való, hogy elrepülj, hanem hogy csöndesen zizegj, míg elfogyasztanak.
De én nem a világ rendje vagyok. Én az apátlanság haragja vagyok. Azé, akinek nem hagytak példát. Csak figyelmeztetést. Azé, aki rájött, hogy nem csak a nő ölhet. És ha ölni kell… hát majd én fogok előbb.
Az első ugrásom még könnyű. Mintha játszanék. A második már célzott. A harmadik? Az már nem játéknak indul.
Ő ott lesz. És ha rám néz, tudni fogom. Hogy nem megbocsátani jöttem. Hanem túlélni.
Gyanútlan
Napok óta nem volt szükségem vadászatra. A testem jól gazdálkodott: a zsákmányokat gondosan választottam meg, a belső rendemet takarékosan tartottam fenn. Felkészültem. Minden porcikámban ott volt a nyugalom ígérete. A párzási időszak nem ért váratlanul.
Nem akartam megenni senkit.
Ez volt az elhatározásom. Tudtam, hogy mit jelentünk egymásnak ilyenkor. Tudtam, mit várnak el tőlünk az ösztöneink, a fajunk, a bennünk ketyegő emlékezet. De én másként akartam. Élni akartam azzal, ami már bennem van, nem azzal, ami után nyúlni kell. A testem elégedett volt. A táplálkozásom célirányos, mértékletes. A párzást nem akartam felfalással befejezni. A kölykök nem éheznének akkor sem, ha őt elengedem.
Ez volt bennem, amikor megéreztem a rezgést a lábaim alatt.
Közeledés. Egy ritmus, egy óvatos súly. Valaki, aki tudja, mit csinál. A hím. Ő.
Nem mozdultam. Vártam. Megfigyeltem. A mozgása feszes volt. Nem tűnt éretlennek, sem tapasztalatlannak. A szemem szögletéből már éreztem: lát engem. Tudja, hol vagyok. És közelebb jön.
És mégis, valami nem stimmelt.
A levegő, amely eddig hűvösen nyugodt volt, most megfeszült. Mint amikor valaki számol, mér, és felkészül.
Túl óvatos.
Valami bennem megmozdult. Talán régi emlékek árnyai. Talán csak az az ösztön, amit próbáltam háttérbe szorítani: a gyanú, hogy amit megkímélnék, az nem tudja, hogy meg van kímélve.
És talán nem is akarja.
Mozdulatlan maradtam. Engedtem, hogy közelebb jöjjön. A szemem nem pislogott. A lábaim nem remegtek. De bent, mélyen, az agyam hátsó zugában egy vékony, dermedt hang megszólalt.
Miért nem hiszi el, hogy nem fogod bántani?
És hirtelen, pillanatokra, nem én voltam a félelmetesebb.
Anyaszomorító
Mozgok. Lassan, halkan, mint aki fohászkodik. Pedig csak mérek. Tapintok. Számolok. Ő ott van, mozdulatlan, szép, hátborzongató. Nem rebben, nem fordul, nem fenyeget. De ez nem jelent semmit.
Ez az egész csak egy hazugság lehet.
Mind tudjuk. Bennünk van, generációk óta. A nőstény néz, és amikor eljön az idő, elveszi a fejünket, és vele együtt minden méltóságunkat is. Vége a mondatnak, vége a hímnek. Egy falat hús, fehérje. Hogy az utódaink erősebbek legyenek. Szép, nemes, logikus. De én nem vagyok logikus.
Én élek.
Lábam alól nem reccsen az ág, mégis hallom a saját zajomat belül. Üss. Üsd meg előbb. Légy te az, aki a rendet megtöri. Először te. És megteszem.
Először csak egy mozdulat. Oldalról. Nem éri váratlanul. Várta. A testében nincs félelem, csak valami fáradt beletörődés. Nem sikolt. Nem védekezik. Nem rúg vissza. De én mégis ütöm. Egyre többször. A leggyorsabb támadás a legbiztonságosabb.
Egy karmolás. Egy csáp kiszakad. Véraláfutás az oldalán. És aztán elernyed. Nem mozdul. Csak ott van. Mint egy leejtett héj. És én… megérkezem hozzá.
A testem tudja, mit kell tenni.A mozdulatok ismerősek, de most először nem rettegéssel telik meg minden érintés. Nincs ott a kés pengéje a nyakamnál. Nincs ott az a rettenetes bizonyosság, hogy csak egy közjáték vagyok a lakomához. Csak én vagyok, és ő, elnémulva.
És akkor kielégülök.
Egészen. Mintha egy élet súlyát ráztam volna le magamról. Mintha most először lennék hím, nem áldozat. A csápom rezzen. A mellkasom emelkedik. És ez az érzés jó. Mély. Megérdemelt.
De aztán – jön a csönd.
És benne valami furcsa, torz üresség. Nem elégtétel. Nem büszkeség. Valami más. Egy vágy, ami nem ért véget. Egy gondolat, ami nem hagy békén: tudtam, hogy meg tudom csinálni. És most újra akarom. Még egyszer. Valaki mással. Erősebb nősténnyel. Nehezebben törhetővel.
101 kiskutya
Mozdulni sem tudtam.
Az első két lábam nyitva maradt, mintha ölelni próbálnék valakit. A második pár remegett, a harmadik nem is engedelmeskedett. A világ homályos foltokká mállott a szemem előtt. Egyik szárnyam szakadt, félredőlt a hátamra.
Nem győzött le. Kivert belőlem mindent. Először az erőt. Aztán az akaratot. Végül azt a halvány érzést is, hogy bárki vagyok. Már csak egy test voltam. Nem nőstény. Nem vadász. Nem királynő.
Csak egy test.
És aztán… párzott velem.
A testem távolodott tőlem. Mint amikor álmodunk valamit, amit nem akarunk megérteni. A mozdulatok ismerősek voltak, mégis idegenek. Mint valami mechanikus ismétlés. És valahol a gondolataim peremén, mint egy odafirkantott megjegyzés, felhangzott bennem:
„De hát nincsen tökéletes kapcsolódás!”
Ez végülis megmagyarázza. Ez végülis feloldozza.
Aztán elment.
És én életben maradtam. Csak azért, mert nem voltam már veszély. Mert túl gyenge voltam. Mert nem volt szükség arra, hogy megöljön. Mert az ösztön csak akkor működik, ha a másik félben van még élet, amit el lehet venni.
Aztán múltak a napok. A testem működött tovább. Úgy, mint eddig is, csak fájdalmasabban. A szülés megtörtént. A gyermekeim elindultak a világ felé, és én nem kérdeztem, kik ők, mit hoznak magukkal.
A hajnalban, mikor az első fény átcsúszott a lomb résein, megláttam az oldalamon egy foltot. Mélylila, lassan terjedő véraláfutás. És nem múlt el.
Az egyik kicsi rám mászott. Egy kislány. Halkan surrogott, mint a fű. Az oldalán: egy folt. Nem tudta, mit jelent. Én sem akartam tudni.
De tudtam.
Azóta a többi nőstényen is láttam. Az apró árnyékokat. A finom színeket, amik nem a természet ajándékai voltak. Egyre többen voltunk. És az utódaink… már ők is ilyenek. Aki foltosan születik, az máshogy tanul meg mászni. Máshogy tanul meg figyelni. Másképp tanulja meg, mi a kapcsolat.
Nem döntés ez. Örökség.
Author: Gönczi Dávid
“- Dávid, hogy fér az össze, hogy nap közben szerződéseket írsz, este pedig szépirodalmat? - Úgy, hogy előbbieket az eszemmel, úgy utóbbiakat a szívemmel írom.” Dr. Gönczi Dávid vagyok, jogász, elemző, tisztviselő. Az előbbiek egy elhangzott párbeszédből származnak, ami talán a legjobban leírja a viszonyomat az alkotáshoz. Gyerekkorom óta vonz a nyelv világa, a játék a szavakkal. Általános iskolás és gimis koromban fontos volt számomra az írás, mint önkifejezési eszköz. Egyetem során és munkám kezdeti éveiben kicsit elhanyagolt területe volt ez az életemnek, az utóbbi hónapokban viszont az alkotás újra hangsúlyos szerepet játszik a mindennapjaimban. Írásaim középpontjában az emberi lélek belső folyamatai állnak. Foglalkoztat, hogyan ütközik bennünk a félelem és a szeretet, és hogy miként lehet a fájdalomból is erőt meríteni. Szeretem a szimbolikus képeket, allegóriákat, képekkel gyakran többet tudok adni, mint pusztán leíró elemzésekkel. Verseim és prózáim egyaránt a belső utazásról szólnak. Fontos számomra, hogy az olvasó ne csak elolvassa a művet, hanem belül is visszhangra találjon benne, ezáltal a belső világom hidat találhat más emberekhez, érzésekhez és tapasztalásokhoz. Köszöntök mindenkit, aki útitársamul szegődik ezen belső utazáshoz!
