(mese Kati mami nyári konyhájából)
Kati mami nyári konyhája nem volt nagy, de volt benne minden, ami fontos: gerendák, amik nyáron árnyékot vetettek, télen meg emlékeket tartottak. A zöld zsalugáterek nyikorgással nyíltak, és a levegőben mindig volt valami fűszeres, múltidéző illat.
A fahéjrúd egy régi fakanál nyelére volt kötözve, a gerenda alá, mint egy illatba szőtt emlék. Már nem volt fiatal. Már nem volt divatos. De volt egy emléke, amit senki nem vehetett el tőle: ő volt az, akit Kati mami egyszer, réges-régen, a legfinomabb almás pitéhez reszelt. Akkor még mindenki őt dicsérte. Akkor még ő volt a csipke a süti tetején.
Most csak lógott. Száradt. Savanyodott. És figyelte, ahogy a vaníliás cukor, csillogó zacskóban illegeti magát a stelázsin. A fűszerek egyre nyugtalanabbak lettek. A szerecsendió pattogott, a gyömbér puffogott, a szegfűszeg szúrósan csattogott.
— Egy éve nem nyúlt hozzám senki! — morogta a szerecsendió. — Pedig korábban én voltam a téli sütemények lelke. Olyan vagyok, mint egy gombolyag, amit Sacika kerget, aztán otthagy a sparhelt mögött.
— A mézes sütemények már csak zacskóból készülnek. Ki reszel ma gyömbért kézzel? Régen legalább köhögés ellen még belém haraptak!
A szegfűszeg szúrósan csattogott, mint egy türelmetlen esernyő. — És én? Egy éve minden forralt borba csak engem tettek! Most meg csak állok itt, mint egy elfelejtett szög, amire a csúzlit akasztják. A végén még kilőnek vele, csak hogy hasznomat vegyék!
A fahéj egyre csak morzsolódott belül. — Én voltam a csipke a sütemények tetején! — kiáltotta. Most meg olyan vagyok, mint egy díszes porfogó. Legalább a molyok tisztelnek. Néha rám néznek, és azt mondják: „Ez még illatos.”
A stelázsi mélyéről ekkor megszólalt a sütőpor, kissé pattogva, mint aki már régóta vár a sorára. — És mi van velem? — kérdezte. — Engem is elfelejtettek. Pedig én vagyok az, aki felemel. Nélkülem csak lapos bánat lenne minden sütemény.
A cukor is megzizzent a dobozában, halk zörgéssel. — Én csak édesíteni szeretnék — mondta halkan. — Régen minden kiskanálban ott voltam. Most meg úgy érzem magam, mint egy nyalóka, amit a kutya elásott a kertben, mert túl édes volt!
Sacika, a tarka cica, aki épp a sparhelt mellett nyújtózkodott, felkapta a fejét. — Már megint savanykás a hangulat — nyávogta. — De a fahéj? Ő már tanfolyamot indít! „Nyafogás mesterfokon – kezdőknek és fűszereknek!”
Na erre a fahéj nem hagyta szó nélkül: — Azt a macska mindenit! Tudod mit! Ha egyszer még reszelnek belőlem, olyan illatfelhőt csinálok, hogy a szomszéd is sírva kér receptet!
A liszt, aki addig csendben lapult egy szakadt papírdobozban, most porfelhőt fújt a levegőbe. — Elég legyen! — pörölt. — Nélkülem csak fűszeres levegőt esztek, aztán sírtok, hogy nem laktatok jól! Én nem olyan vagyok, mint a mackósajtban a brummogás! Bennem van tartalom, izom, erő — főleg, ha tejet iszom!
A sodrófa is megmozdult, lassan, komótosan — mint aki már sok vitát látott.
— A tészta nem a fűszerektől lesz tökéletes — morzsolta bölcsen. — Hanem attól, hogy együtt vagytok. A fahéj a csipkét adja a süteményre. A vanília az álmot. A liszt az alapot. Én meg a formát. — De a fahéj… ő különleges. Ha kiszárad is, az illata él. Mindig ugyanazt az emléket hozza vissza — azt a pillanatot, amikor a süti még csak készül, és az illat már megöleli az orrot. Egy picike reszelés, és a sütemény csipkés vonalai életre kelnek. Az első falat előtt már tudod: ez nem csak íz, ez egy örök emlék.
Kint a zsalugáterek nyikordultak. A szél hideget hozott. Az a különös téli hónap kezdődött, amikor az emberek hirtelen élni kezdenek. Sütnek, főznek, szeretnek. De csak azt, ami elöl van. A kamrában lakókat elfelejtik. A régi fűszereket, a régi emlékeket, a régi csipkéket. De Kati mami más volt. Ő tudta, hol lóg a fahéj. Egy este, mikor Sacika a sparhelt mellett gömbölyödött, Kati mami betette a már korábban felhasogatott fákat, kis papírt, rőzsét, és meggyújtotta a tüzet.
A láng ropogni kezdett, a hó pedig lassan hullani kezdett odakint. A konyha megtelt meleggel, fénnyel, és valami egészen halk örömmel. A sparhelt melege, a hó halk nesze, Sacika dorombolása mind összefonódtak Kati mamiban, mint egy régi recept. Aztán megindult úgy, ahogy csak egy igazi mama tud: lassan, komótosan, de céltudatosan.
Elővette a lisztet, a tojást, a vajat, és a régi keverőtálat. A kamrából almát hozott, és egy kis diót is, mert úgy szeretik a gyerekek. A vaníliás cukor csillogva került az asztalra, a sütőpor pattogva örült, a cukor meg szinte zizegett az izgalomtól.
És akkor… odanyúlt a gerendához. Levette a fahéjat. Csak lereszelt belőle egy picit.
A fahéjrúd megremegett, mintha újra élne. Az illat felszállt, megérintette az orrot, és a konyha megtelt azzal a különös, csipkés emlékkel, amit csak ő tudott hozni — mert ezt még az ő dédijétől tanulta, aki úgy hintette a fahéjat a vaníliás cukorral, mintha az illat is
ölelés lenne. A cukros fahéj csipkéje szóródott a tészta tetejére, mint egy titkos hóesés.
Mami kinézett az ablakon. A hó hullott, a tűz ropogott, és a konyha megtelt várakozással, hogy egyszer csak megérkeznek. Az unokák. A gyerekek. A nyüzsgés. A vidámság.
A nevetés. És valaki azt mondja majd: „De jó együtt. De finom volt. Köszönöm szépen, Kati mami.”
Author: Pintér Tünde
Művészeti grafikus vagyok, aki fest, rajzol, mesél – és mindezt szenvedéllyel teszi. Gyerekkorom óta írok verseket, meséket, történeteket, az alkotás számomra belső szükséglet, egyfajta lélegzés. A szavak és a képek nálam kéz a kézben járnak: grafikáim gyakran mesélnek, történeteim pedig képeket festenek az olvasó lelkében. Szeretem a nyugtató, lélekemelő meséket, és különösen közel állnak hozzám József Attila és Ady Endre versei – mélységük, zeneiségük és emberközeliségük inspirál. Rajongok Sissi királynőért, naplójáért és verseiért is – érzékenysége és szabadságvágya sok szempontból rokonságot ébreszt bennem. Készítettem egy afrikai mesekönyvet, amelyhez saját illusztrációkat és egy színezőkönyvet is terveztem, illetve könyvjelzőket és naptárat is – célom, hogy ez a mű eljusson gyerekekhez, fiatalokhoz és felnőttekhez egyaránt. Hiszem, hogy a mese nem korhoz kötött, hanem szívhez. Grafikáimat kiállításokon is bemutatom, szívesen rajzolok városokat, gyerekrajz-hatású kompozíciókat, természet ihlette motívumokat. Novelláimat és verseimet több pályázatra is beküldtem már és örömmel tapasztalom, hogy egyre több helyen nyitottak az eredeti, személyes hangra. Alkotóként arra törekszem, hogy történeteimmel, képeimmel és verseimmel minden olvasót megszólítsak – gyerekeket, ifjakat, felnőtteket. Nem szeretném, ha csak néhány emberhez jutna el, hanem azt, hogy mindenki találjon benne valamit, ami megérinti. Örömmel csatlakozom az Irodalmi Rádió alkotói közösségéhez, hogy megosszam műveimet és inspirálódjak mások munkáiból. Számomra...
