Szomorúfűzfának vízbe hajló ága,
Leveleit holdfény ezüstjébe mártja,
Drága violámnak könnyes az orcája,
Tudjuk ez szerelmünk búcsú éjszakája.
Szomorúfűzfának lehajlik az ága,
Lehajtom fejemet Violám vállára,
Ezer csókot hintek sápadt orcájára,
Könnyes két szemére, keble két halmára.
Szomorú fűzfának úgy lobog az ága,
Jeges őszi szélben, mint ostor csapása,
Nem futhatok vissza epedő karjába,
Megszakad a szívem, nem nézhetek hátra.
Szomorúfűzfának kopár minden ága,
Az én árva lelkem börtönbe van zárva,
Szerelmem, Violám, drága vagy, te Drága,
Fizetésem Rózsa s hat gyermekem várja.
Author: Valyon László
Nem vagyok költő – csak néha nem tudok máshogy beszélni. 1944 augusztus 28- án születtem sváb, anyai nagyszüleim zsámbéki házában, mely az Öreg-templom (Romtemplom) és a temető között állt. Apai ágon kiskörei halászmesterek és gazdatisztek örökségét hordozom, én pedig Budán nőttem fel, a Rózsa-domb aljában. Gyerekként sokat betegeskedtem, félénk voltam – a könyvek lettek a menedékem. Olvastam, mindent ami a kezembe került. Bár a II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban egy kiváló irodalomtörténész, Dr. Bodolay Géza volt a mentorom, mégis a műszaki pályát választottam: vegyészmérnökként, és mérnöktanárként dolgoztam ipari nagyvállalatok műszaki vezetőjeként, szakmérnöki diplomával a zsebemben. 25-26 éves koromban írtam 15 verset, aztán harminc év csend következett. 1996-ban újra megszólalt bennem valami – azóta írok. Nem sokat, és egyre kevesebbet. Mégis a fiókomban ma már néhány száz oldalnyi vers és próza lapul.