időtlen ideje a határtalan térben,
Isten egy pici molekulájaként létezni az éterben:
önazonosan önvalóban,
a fény részeként
nem észlelni a fényt,
semmin nem gondolkozni,
semmit nem megállapítani,
semmiről nem ítélkezni,
a színtiszta szeretetben lebegni,
paradicsomi állapotban lenni.
majd egy pillanatban,
spontán
biológiai, kémiai, fizikai reakciók
részeseként kapni valamit,
ami sosem volt vágynak tárgya:
egy testet.
még Isten egy pici molekulájaként,
de már nem az éterben élni.
még önazonosan, önvalóban
nem észlelni fényt, csak valami sötétet.
de még a fénynek is része lenni,
tapasztalni, hogy már kisebb a tér,
hogy vannak hangok, melyek füllel foghatók,
és vannak hangok,
melyek fel nem foghatók,
hogy a testnek, de különösen annak a kis hüvelykujjnak van íze,
hogy az a kívülről érkező zajforrás,
anyai simogatás ami éppen olyan,
mint a lebegő érzés az éterben.
aztán testet öltve a kis térből továbblépni,
rögtön túlingerlődni
fénnyel,
hangokkal,
arcokkal,
könnyízzel.
akarattól függetlenül elkezdeni az élet nevű programot:
elhagyni a mózeságyat,
a járókát, a pelenkát,
a cumit,
majd az önvalót,
kiűzetni a Paradicsomból.
levetni a kinőtt ruhákat, belebújni mások elvárásaiba,
ezeket többé nem levetni, hanem hagymahéj-szerűen
rétegesen hordani,
hogy az éterben tapasztalt lebegő érzést nyomokban át lehessen élni legalább pillanatokra.
egyre távolabb kerülni a Paradicsomtól, reggelente észlelni a fényt,
esténként észlelni a sötétet,
de a fénynek már nem részeként élni…
elfelejteni Isten pici molekulájának lenni,
ellenben a saját molekulák
szépségére,
erejére,
nagyságára,
gazdagságára,
koncentrálni.
nem észrevenni, hogy a saját molekulák titkos régi
generációs traumákat,
komplexusokat,
túlélési ösztönből fakadó káros beidegződéseket hordoznak,
amik
napról
napra
egyre
erősebben manifesztálódnak, és a hagymahéjakra záróburokként rárakódnak.
fontosnak látszó
dolgokat alkotni,
rendkívüli papírokat és
elismertséget szerezni,
ezek segítségével
még mindig hajszolni az éterben tapasztalt érzés utángyártott kiadását.
világmegváltani gondolatokkal,
kikalkulálni a robotok korának eljövetelét,
nem rájönni hogy az már
tulajdonképpen el is jött,
mert mindenki más is hagymahéjak és záróburkok
alkotta vázként gépszerűen
raktározza az élményeket,
hogy betöltse az egyre táguló űrt az elveszett
önvalója és a pillanatnyi tükörképe között…
elkezdeni a hiányt egyre erősebben érezni,
de a társadalmi hierarchiában betöltött szereptől
függően még bedőlni minden márkának,
ami a tömeges egyediség pihekönnyű
látszatmegoldását nyújtja,
elkezdeni valamelyik vallási gyülekezetbe járni,
de a ceremóniákon keresztül nem megtalálni a korábban
Isten apró molekulájaként megélt hitet,
és még jobban elbizonytalanodni
zihálva folytatni a lépkedést
a gyorsuló futószalagon.
kimerülni,
feltöltődni,
megállapodni,
megállapítani,
ítélkezni,
hibázni,
javítani,
veszíteni,
nyerni,
gyászolni,
születést ünnepelni…
a gyerekek cseperedését követve
újra elgondolkodni fontos dolgokról,
rájönni hogy a hagymahéjrétegeken található
záróburok az ősök traumáinak habarcsa
és nem is saját…
elkezdeni dolgozni a záróburok levedlésén,
sok évtizednyi éjjelt és nappalt látva
végre újra érezni valami ismerősen
pislákoló fényt,
megrettenve szemlélni a számos hagymahéjat,
félve keresni az alsó réteg és a meztelen lélek
máza közötti vékony hártyát,
de nem feladni a kutatómunkát
rájönni hol húzódott meg az önvaló.
elcsendesülni,
elmélyülni;
ráeszmélni, hogy egy terézvárosi bérház
harmadik emeletének szobakonyhás
félkomfortos lakásában lakik az önvaló,
társbérletben Istennel.
beírni a címet a Waze-be,
megtalálni
az utcát,
a házat,
a parkolási zóna kódját,
a kapualjat,
a kaputelefonon a nevet,
felcsöngetni a lakásba
pár másodpercig,
percig,
óráig,
napig…
hallgatni a kaputelefonon játszódó
Für Elise néha elvékonyodó hangú
melódiáját,
türelmesen várni míg felveszik.
közben a korábban fontosnak látszó
társadalmi elvárásoknak
nem eleget tenni,
és így levetkezni néhány
külső hagymahéjat.
meghallani végre egy
hangot a kaputelefonban,
megtudni hogy a cím jó de kód
beírása nélkül nem lehet bejutni…
szemlélődve keresni a kódot mindenütt,
élvezni hogy az egyre mélyebb kereséssel
egyre nagyobb a fényesség,
majd rájönni a kódra.
elcsendesülni,
elmélyülni.
visszafutni lélekszakadva a házhoz,
beütni a kódot,
felszaladni a lépcsőn,
benyitni a sötét lakásba,
és szorosan megölelni az önvalót.
Istent közben nem találni,
aztán rádöbbenni hogy
hiszen az is ő…
hagyni hogy minden hagymahéj
lezuhanjon a testről,
és abban a pillanatban
élvezni a még törékeny
de már bármivel
szemben reziliens
tiszavirágszárny-vékonyságú búrát.
ráismerni a titkos kerítésre,
amelynek szálkája
felszakította a hagymahéjakat
az optimális mélységig.
ez a Paradicsom kerítése,
amelynek csakis így lehet
sikeres az átmászása.
újra Isten apró molekulája lenni,
a saját test molekuláit sem elhanyagolni,
de már helyükön kezelni,
és elfogadni hogy azok csupán
a földi úton kísérő
készséges társak,
melyek ideje hamarosan lejár.
ennek az újra megszerzett
ősi tudásnak birtokában
végre igazán szeretni,
lelkiismeretesen felkészíteni
az új generációt az élet nevű programra,
és megadni a kódot a kaputelefonhoz,
aztán rájönni hogy
mindenkinek más hozzá
a kódja.
még egyetlen levegővétellel
megtölteni az ernyedt tüdőt,
és hálát adni
ezért az utazásért,
melynek célja,
úgy boldognak lenni,
hogy minél kevesebb hagymahéjat
és minél vékonyabb záróburkot
viseljünk,
hogy ne felejtsük el a jelenünkről,
hogy az gyermekeink múltja,
és záróburkuknak habarcsa lesz,
hogy mielőbb visszamászunk
a szálkás kerítésen át,
hogy a rendelkezésre álló
idő minél nagyobb részében
átélhessük az éterben tapasztalt
színtiszta szeretetet.
az utolsó földi dolog pedig hagyni,
hogy még egyetlen kolibri-szívdobbanás
gyengéden hazalökjön a határtalan térbe,
Isten többi önazonos molekulája mellé
az időtlen időkre.
Author: Mihá István
Mihá Istvánnak hívnak, Újszászon élek, 18 éves vagyok. Körülbelül tízéves voltam, amikor olvastam József Attila Karóval jöttél című versét. Megtetszett ez a stílus, a rímek. Játékosnak, dallamosnak találtam. Ezután elkezdtem más költőket is olvasni: Radnóti Miklós, Ady Endre verseit, szívtam magamba a műveiket, majd tizenkét évesen már írtam is. Az írás Egyfajta szabadságot ad, hogy a világot saját szemszögemből mutassam meg, miközben másokat is inspirálhatok arra, hogy újraértelmezzék a saját érzéseiket. A versek születése számomra olyan, mint egy belső párbeszéd. Van, hogy hirtelen tör elő, szinte magától, máskor lassan érlelődik, mint egy hosszú gondolkodás eredménye. Mintha a sorok már léteznének valahol mélyen bennem, és csak arra várnának, hogy megtaláljam őket.