Ember és költő

Két ember lakik én bennem

Egy szívben lakunk mi ketten

Egy a fej, de kettőt álmodik

S egyik a másikra árulkodik

 

Két fura úr egymásra neheztel

Egyik pokollal, másik kereszttel

Mit kezdjek én hát két lélekkel

Egy testben mind nem férnek el

 

Szavait szívébe mártja a költő

Világ vásznára mindent kiöntő

Most épp új alkotást mímel

Kutatja gonddal, mire mi rímel

 

Ám úgy maradna bennem rejtve

Saját csendjében mindent felejtve

Mert unja már a száraz könnyeket

Eldobna hát vásznat, s ecsetet

 

De a másik kemény, oly zord

Mint anyánk, ha szigorral szólt

S ajkán csüngött az aggodalom

Így nőtt az értelem, nyári napon

 

Így alakult gyermekből ember

Felnőtt, ki szeretni nem mer

Legjobban tán önmagát nem

Magáról úgy szól: épp elviselem

 

Se e két világ lassan meghasad

Hiába is emelek közéjük falat

Szívem alatt, sosem lesz rend

Ellentét vagyok, dübörgő csend

 

S mit kezdjek én e két lélekkel

Hogy élljek egyet, két élettel

Egyiknek halál, másiknak bölcső

Így lakik bennem ember és költő

 

 

 

 

 

 

 

Nagy Róbert
Author: Nagy Róbert

Mindig hittem abban, hogy a tettek mozgatják a világot — de minden tett előtt ott áll egy szó. Egy szó, amely bátorít, amely megnyugvást ad, amely szerelmet vall helyettünk, vagy amely elkísér a búcsú pillanatában. A szavak legszebb formája számomra a költészet. Az ember egészségére pedig a kimondatlan szavak a legkárosabbak. Gyűjtögetjük őket, cipeljük magunkkal és ha nem vigyázunk, feltornyosulnak, majd ránk dőlnek és elnyomnak. Ha már teljesen kifogytunk a szavakból, akkor sem kell félnünk, mert amit nem tudunk elmondani, azt már valaki versbe öntötte… szeretném, ha egyszer valaki az én versem soraival mondaná el, mind azt, amit érez. Az én múzsám maga az élet, buzgó, lüktető, színes és végtelen, de túl zajos is, aki mellett nem jutok szóhoz. Az én múzsám maga a halál, csendes, vigasztaló, szelid és örök, aki már nem halja ha szólítják. Ezek az én kimondatlan szavaim, ezeket öntöm versbe, mert a költészet a szavak legtisztább, legszebb alakja: az a hely, ahol a lélek megmutathatja magát, ahol a kimondhatatlan is hangot talál. Amikor a legmélyebb érzések énekké válnak. Az utolsó hely, ahol még beszélhetünk az élettel és a halállal. Nagy Róbert vagyok és köszönöm, ha olvasol.

1
Megosztás
Megosztás

2 Responses

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Végső pont

* Végső pont Vajon, milyen foka kell a kétségbeesésnek, hogy kamion elé vesd magad vagy a szakadékba ugorj? Hogy visszautasítsd az ételt, de még vizet

Teljes bejegyzés »

Este a téren

Ez őszi, fáradt, késő délután,  egyedül csak én vagyok,  a közeli kihalt füves téren.  Magamban ülök egy félreeső padon.  Merengek hosszasan,  és észre sem veszem, 

Teljes bejegyzés »

A szárítókötélen

A nagymamám soha nem kérdezett. Nem azért, mert nem tudott volna, hanem mert tudta, mit nem szabad. A szárítókötél ott húzódott a kert végében, két

Teljes bejegyzés »

Vízbe merültünk

Vízbe merültünk újra, és újra, Mert nem tudtuk mit hoz a holnap, És az öröm perceit e félelem felnagyította, De hűs karjával átkarolt bennünket a

Teljes bejegyzés »

Őszinte szerelmi vallomás

Őszinte szerelmi vallomás     Szeretlek minden reggel és délelőtt, felkelő napnál egy hófehér ház előtt.   Szeretlek minden percben és órában, jelen vagy minden

Teljes bejegyzés »

Két méter

  Aminap mikor nálad jártam, merengtem, Két méter föld választott el és remegtem. Tudom, hogy mikor búcsúznom kellett tőled, Sajnos örökre szólt, nem egy esztendőre.

Teljes bejegyzés »