Néha elkapjuk,
néha elhagyjuk,
futunk utána,
s őrülten,
viccesen hajszoljuk;
néha lemondunk róla
bele-belefáradva;
kicsúszik kezünk közül,
mint a szappan, ha vizes;
máskor magunkhoz szorítjuk:
ne menj még, ne siess…
de kicsusszan, csak kicsusszan,
mint részeg lába alól
az imbolygó talaj…
Néha minden töredék
egyformának tűnne még,
máskor meg más a sok pillanat,
a másik az előbbi tükrözött mása;
néha túl gyors, olykor túlontúl
lassú…
egyszer egész napunk, hetünk, nyarunk
egyetlen pillanattá zsugorodik,
valami sűrűsödött masszával
zavaros szósszá elegyedve,
máskor örökké tart,
vonszol bennünket,
szorító rabigaként
akaszkodva nyakunkba,
s mi eközben évszázadot
öregedni érezzük magunkat.
Néha érte élünk,
néha ő él értünk;
sokszor lopva elillan,
s a múlt ködébe vész,
s keresése közben időnk
szertefoszlik,
elenyész…
De ha megtaláljuk,
emlékünk klastromába zárjuk
megszelídítve…
Fennen szólunk:
ó, idő: milliónyi múló pillanat,
hagyd, hogy egy percre
elszakítsam láncodat,
engedd, hogy átöleljen minket
szivárványod,
s annak szép színeiben lássuk a világot;
szolgáid vagyunk mind,
álmaink valóra Te váltod…
S a nagy teremtő dolgozik:
pusztít, épít, feledtet s szépít…
E versben nincs szabály,
a pillanat sem ismer
semmiféle törvényt.
Állítson hát e költemény
az időnek szobrot,
s benne az idő töredéke
örökkön domborodjék…
Author: Szekrényes Gulácsy Apolló Gábor
Sivár életünk ódon taposómalmában szürkévé őrlődő hétköznapjainktól megfáradt szellemünk végső mentsvára. Bizonyára mindenki számára létezik ilyen, számomra ez nem más, mint az írás. Nevem Szekrényes Gábor, melyből kirakható a Kényszeres Bogár anagramma. Habár alapvetően a szabad akarat létezésében hiszek, azt is hajlamos vagyok elfogadni, hogy nincsenek véletlenek, s időnként valami furcsa, megmagyarázhatatlannak tűnő sorsszerűséggel találjuk szembe magunkat. Egyszóval nomen est omen, tehát nekem már csak ezért is muszáj írnom. Egyfajta belső kényszerből. Legkorábbi írásos emlékem egy vers, melyet édesapámmal közösen alkottunk meg, ekkor nagyjából hétéves lehettem. Néhány esztendővel később már egész kis füzet megtelt a saját költeményeimmel. Kora tizenéves fejjel különböző kitalált történeteket és szórakoztató magazinokat vetettem papírra, melyekkel elsősorban családom türelmes tagjait valamint osztálytársaimat szórakoztattam. Aztán egy időre vége szakadt írói tevékenykedésemnek, egészen 1998-ig, amikor is – már nem emlékszem pontosan, hogy milyen indíttatásból – újra elővettem s „leporoltam” egy korábban megkezdett elbeszélő történetet. Ebből két év alatt két hosszabb terjedelmű epikus mű született, mely műfaját tekintve leginkább talán a kisregény kategóriába sorolható. Ezt követően a rövidebb, javarészt humoros írásokra rendezkedtem be, melyekből 2004 és 2012 között több kötetem is megjelent magánkiadásban. 2010 óta naplót (is) vezetek, utolsó három kötetemben mókás naplóbejegyzések is helyet kaptak, ám azóta rengeteg anyag...



Egy válasz
„Néha érte élünk,
néha ő él értünk;”
Igen, és míg tehetjük tegyünk jót mindenkivel!
Szeretettel: Rita