Alkonyodott. Valahol a völgyben pásztor énekelt; dala simogatón borult a hegyek lankáira. A nap végső sugaraival aranykoronát vetített a hegyormokra, s úgy tűnt, hogy a hegyeket borító fenyves egy pillanat múlva hatalmas fáklyává válik. A nap azonban tovább ereszkedett, s az ég színe lassan szürkéslilává sötétedett.
A vándor sóhajtva tovább indult. Hányszor látta már ezt a napnyugtát, s mindig újra gyönyörködtette ez a kép. Nem tudta már, mikor indult, s nem is érdekelte. Csak néha-néha jutott eszébe a kis tengerparti város, ahonnan elindult. Akkor sem törődött vele komolyabban, amikor véletlenül visszaálmodta magát oda. Aznap aztán nagyobb távolságot járt be, nem álmodott róla következő éjszaka, s el is felejtette. De ez már régen volt…
Sokfelé járt már, de ezt a vidéket szerette a legjobban. Lefelé haladt a hegyoldalon a fenyők elnyúlt árnyékában. Lába alatt halkan susogott az avar, visszaadva a pásztordal dallamát, amely azonban már rég elhalt. Önkéntelenül arra vette az irányt, ahonnan az éneket hallotta. Lassan haladt előre, mert tájékozódnia kellett. S ekkor mintha a gondolatát látta volna megvalósulni, a völgy alján kigyúlt egy kis láng, s hivogatóan csapott a magasba.
Alkonyatkor a pásztor jókedvűen ráhunyorított bozontos kutyájára, azzal nekieresztve hangját, nótára gyújtott. Nyár van, a juhok mind megvannak, egészségesek – minden rendben van; ez hallatszott ki dalából. A dalt elnyelte az erdő, de ez így volt rendjén, s nem is törődött vele. Ahelyett száraz rőzsét keresett, hogy megvédje magát az éj hidegétől. Mikor megvolt a tüzelő, szép nyugodtan alágyújtott egy kisebb csomónak, maga alá terítette bundáját, pipára gyújtott, s úgy nézte a tűz játékát.
Szunyókálásából halk hördülés verte fel. Nem volt babonás, de mégis jobban érezte magát, miután egy keresztet vetett magára, s csak azután vette kézbe fokosát. Kutyája embert jelzett, ezt biztosan tudta, mert nyáron a farkas egyedül jár, s az öreg Ördög egyedül is elbánik vele, s nem ébreszti fel a gazdáját. Épp ezért helyezkedett biztonságba, mert az ember lehet a szomszéd pásztor, egy egyszerű vándor, aki csak melegedni szeretne, de éppúgy lehet rablógyilkos is, s ezek között van egy kis különbség.
A vándor lassan közeledett a tűzhöz, s igyekezett minél nagyobb zajt csapni, mert tapasztalatból tudta, hogy a zajosan érkező vendéget egy pásztorkutya sem támadja meg, míg parancsot nem kap arra a gazdájától. A nagy fekete kutya nyugodtan feküdt a tűz mellett, csak a fejét fordította a jövevény felé, s halkan, szinte barátságosan morgott. A vándor barátságosan rámosolygott a majd’ borjúnyi ebre.
– Mi az, „kormos”? Nem tetszem neked? -, kérdezte, azzal lassan leguggolt a tűz mellé. – Hol lehet a gazdád? -, folytatta az egyoldalú beszélgetést. – Elment körülnézni a nyájat, téged meg itt hagyott őrnek? Remélem, megengeded, hogy letelepedjek ide a tűz mellé, egy kicsit melegedni…
Elhallgatott, majd halkan fütyörészni kezdett egy régi-régi népdalt. A pásztor már szólni akart, de megfogta a dal szelleme, s így hagyta a vendéget, s elmerengett, mert a dal apái idejét juttatta eszébe, s szinte maga előtt látta az erdőt száz-kétszáz évvel ezelőtt, s ez olyan különösen jól esett neki.
A füttyszó lassan elhalt, s az utána leereszkedő csend megsimogatta a két egyedül élő ember szívét, s a pásztor lassan, csendesen előlépett a fa mögül, leguggolt a tűz mellé, elővette sípját, s halkan elkezdte fújni, míg a vándor csendesen dúdolt hozzá, s a régi nóták bársonyosan terültek szét a völgy fölött.
A csillagok ezüstös fényt szitáltak az erdőre, míg a fák védőoszlopokként borultak a két ember fölé, kik a természet ölén az élet s természet dalát játszották egymásnak, s a világnak.
Author: Arcson Rafael
Kedves olvasó! Már régóta írok, úgy negyven-pár éve. Én is, mint oly sokan, kamaszkoromban kezdtem az írás művelését. Természetesen akkoriban, mint minden kamasznál, elsősorban a versek (főleg szerelmes versek) álltak előtérben. Írtam azonban novellákat is, sokfelé ágazó tematikával, hiszen magam is lelkes olvasó voltam, mégpedig „mindenevő”. Később a színészet felé fordult a pályám, s így különféle színpadi szövegeket is irogattam, eleinte csak a fióknak, később már célzottan színpadra is. Ezek közül több munka színpadra is került. Délvidéki lévén (Vajdaság a Délvidéknek csak szerbiai része, de ide tartozik még Horvát-Baranya és Szlavónia Horvátországban, valamint a Muraköz Szlovéniában), s annak köszönhetően, hogy kiváló irodalom-tanáraim voltak a gimnáziumban, egyre többet írtam mindkét nyelven, értsd: magyarul és szerbhorvátul. Amióta Jugoszlávia szétesett, írásaim három nyelven születnek meg: magyarul, szerbül és horvátul. Műfajként, legalábbis azt hiszem, mindenbe belekóstoltam, az egy pornográf-irodalmat kivéve. Úgy vélem, hogy ez a „műfaj” nem való irodalmi munkához. Tehát írok mindenfélét, reális, mindennapi dolgokról, lírai hangvételű munkákat, humorosat, színjátékot, tudományos-fantasztikus novellát, stb., stb. Különben, mindenki, aki érdeklődik és beleolvas az írásaimba, amúgy is megtapasztalja. Szeretettel üdvözlök hát mindenkit, aki ide látogat egy kis olvasnivalóért. Szívből kívánok kellemes, felüdítő olvasást.
