Ha egyszer elmondanám neked,
Mit megosztani is rettenet,
Vajon eltűnnél, vagy ugyanúgy
Velem lennél szüntelen?
Ha tudnád, hogy mennyire hiányzol,
Észrevennéd, ki vagyok?
Vagy esetleg tagadnád,
Hogy aznap egy hullócsillag kialudt?
Ha beszélnék a fájdalomról,
A zajról, ami bánt,
Elfogadnád, vagy azt felelnéd:
„Csak menj tovább” ?
Ha megnyílnék,
és ismernéd az összes gondolatom,
Éreznéd, hogy minden pillanat
csupán elillanó vagyon?
Ha szükséged lenne ezekre, én jelen vagyok,
Nem hiszem, hogy erősnek születni hatalom.
Mert ha belegondolnék, hogy nem is olyan régen még itt voltál,
Nem hinném el, hogy nem fáj a halál.
2026. március 6.
Author: Nikolics Petra
„Akkor még nem tudtam, viszont most itt vagyok neked, És megígérem Kicsi Én, már mindig veled leszek.” Szia, Petra vagyok.✨ A fentebb olvasható részlet egy 2024 februárjában született versemből származik. Aki írt már bármit élete során, talán tapasztalta, hogy egy-egy mű mennyire személyes tud lenni, szinte meztelennek érezhetjük magunkat tőle. Éppen ezért, akkoriban még csak a telefonom jegyzettömbjével, illetve a naplómmal osztottam meg ezeket. A 2025-ös év azonban ráébresztett arra, hogy mennyire rövid is az élet valójában, így megfogadtam, hogy nem félek megmutatni, ki is vagyok igazán, hiszen a hasonló szívek felismerik egymást. Bár még mindig keresem önmagam, úgy érzem, egyre közelebb állok ahhoz, akivé válhatok. Írásaimmal erőt szeretnék adni, illetve éreztetni, hogy senki sincsen egyedül. Szeretném, ha egyre többen hinnénk abban, hogy minden érzés – függetlenül attól, hogy értjük-e vagy sem – valid, és sosem szégyellni való. Mert néha mindannyiunknak szüksége van mankókra a kapaszkodáshoz.🦋 2005. 03. 19. Instagram: n__petraaa
