Vándorlás 4. /3.
Csók a Várhegyen és a holnap ígérete.
Enyhe, lenge, meleg szellő simogatva öleli őket.
– Milyen szép a kilátás! – mondja András, miközben végigfut az előtte lévő tájon a szeme.
– Igen – mondja Vera, és a fiú elé áll; hátát annak melléhez támasztja, s kezdi mutatni, sorolni:
– Arról jöttünk, arrafelé találkoztunk. Ott van az Uráteszi, a Csurgó, túl a Páskom, és még odébb a Hapuka-bánya. Ha az úton mész a hegyek közti erdőn át, Szurdokpüspökibe érsz ki. Szép kis falu, nemcsak busz jár, még síneken vonat is szalad. Ha fut a szemed visszafelé, akkor ott a Kecske-kő, aztán a temető; amellett is út megyen által Szűcsinek, s azon túl még soká Hatvannak. Ha onnan balra indul szemed: gyümölcsösök, a Danka-patak, mi a Patai-tóba torkollik. Mellette földút tekereg Nagyréde felé. És ha onnan még balra igyekszik szemed, na, az az út Gyöngyöstarján, s ha mész tovább, Gyöngyösre vezet.
– Szemben, itt áll előttünk Pata gótikus temploma. Gyere, fordulj velem! – S azzal fordulnak is. A lány a fejét a fiúéhoz hajtva mondja: – Azt úgy hívják: Világos-hegy nekünk csak a Kopasz. Itt szemben a Havas, a hegyek lábánál, a völgyben, dűlőutak mentén a Kő-kút van, s tova Nagyparlagot látod.
András issza a lány szavait, szeme gyönyörködik a tájban, szíve és teste elmerült Veronikában.
– Lassan mennünk kell – súgja Vera, András fülébe, miközben egy puha csókot nyom az arcára.
Az ifjú szívében fortyog a láva, angyalok közt érzi magát, aztán megszólal:
– Igen, menjünk… tényleg készülni kell holnapra, a disznóvágásra, apád már biztos vár minket.
András belül ragyog, és úgy ver a szíve, vörösen lüktet mint a gyémánt, Vera ránéz, és kedvesen nevet: A lány arca és szeme teli érzelm, megszólal hangja édesen remeg.
– Hamarosan elviszlek a Havasba is! Most gyere! – s nyújtja a kezét. – Menjünk, fogd meg a kezemet!
S indulnak lefelé, amerről jöttek, de még megállnak a zászló alatt. Vera, Andrásra néz:
– Tudod, mit jelent? – mutat ujjával a lobogó felé. – Ez a három szín?
S választ se várva, mintha kicsit kihúzná magát, mondja is:
– A piros az erő és a hazáért kiontott vér. A fehér a hűség és a szabadság jelképe. A zöld a remény és a termőföld szimbóluma. S miközben elmondta képzeletük szárnyra kap. Szemükben pára, Palóc mellük feszülve, büszkén dagad.
– Igen, tudtam – feleli András –, de ki nem hagytam volna, hogy tőled is halljam.
Egymásra mosolyognak, és kézen fogva, lassan lefelé ereszkednek; le az ösvényen, a pincesoron. Egészen hazáig kézen fogva mennek.
- 2026.03.31.
Felföldi Lajos
Author: Felföldi Lajos
Felföldi Lajos vagyok. Gyöngyöspatai Palóc paraszt gyökérzetű, származású. Már gyermekkorom óta írok verseket. Ám hosszú évtizedek múltak el írás nélkül. 2019 óta viszont elég aktívan indult el az áradat. Azóta sorban születnek amatőr verseim. Amikről írok általam megélt vagy teljesen átélt, események, sorsok, természet, történelem, külső és belső emberi tulajdonoságok. A természet közeli fiatalkori életemnek köszönhetően, tudok így írni emberekről, állatokról, növényzetről és belső lélekről. Nem egyszerűen szobában, íróasztal mellett izzadom ki magamból írasaim. Senki és semmi vagyok a világban, mégis próbálok tanító jellegel is írni. Irasaim a szivárvány teljes skáláját, akaratlanul lefedik, utalok itt arra, hogy szerelmes, romantikus, természetközeli, történelmi tiszteletadás, spirituális, Gyöngyöspatai útikalauz, misztikum, pszichológiai. Vallást érintő versek a Keresztényi és Táltosi hitvilág miatt. Katona jellegű versek, tartalékos katonai szolgálatom gyanánt. Nem ego de! Adakozó lüktetés nem álca hanem valós megélt emelkedő érzés, többek között már több mint 20-szoros állandó véradó vagyok. Ezt inkább mint követendő példának említeniném, én is így kezdtem. És hálás vagyok érte! Nem csak írok, gyerekkorom óta rengeteget olvasok is így szókincsem és kifejezésmódom nem csak a Palóc származásnak köszönhető. Köszönetet szeretnék mondani az Irodalmi Rádiónak, hogy Éngem is és Másokat is felölel, lehetőséget nyújt antológiákban megjelenni és más felolvasó irodalmi estek keretében műveinkből...
