Vándorlás 4. /3.
Csók a Várhegyen és a holnap ígérete.
Enyhe, lenge, meleg szellő simogatva öleli őket.
– Milyen szép a kilátás! – mondja András, miközben végigfut az előtte lévő tájon a szeme.
– Igen – mondja Vera, és a fiú elé áll; hátát annak melléhez támasztja, s kezdi mutatni, sorolni:
– Arról jöttünk, arrafelé találkoztunk. Ott van az Uráteszi, a Csurgó, túl a Páskom, és még odébb a Hapuka-bánya. Ha az úton mész a hegyek közti erdőn át, Szurdokpüspökibe érsz ki. Szép kis falu, nemcsak busz jár, még síneken vonat is szalad. Ha fut a szemed visszafelé, akkor ott a Kecske-kő, aztán a temető; amellett is út megyen által Szűcsinek, s azon túl még soká Hatvannak. Ha onnan balra indul szemed: gyümölcsösök, a Danka-patak, mi a Patai-tóba torkollik. Mellette földút tekereg Nagyréde felé. És ha onnan még balra igyekszik szemed, na, az az út Gyöngyöstarján, s ha mész tovább, Gyöngyösre vezet.
– Szemben, itt áll előttünk Pata gótikus temploma. Gyere, fordulj velem! – S azzal fordulnak is. A lány a fejét a fiúéhoz hajtva mondja: – Azt úgy hívják: Világos-hegy nekünk csak a Kopasz. Itt szemben a Havas, a hegyek lábánál, a völgyben, dűlőutak mentén a Kő-kút van, s tova Nagyparlagot látod.
András issza a lány szavait, szeme gyönyörködik a tájban, szíve és teste elmerült Veronikában.
– Lassan mennünk kell – súgja Vera, András fülébe, miközben egy puha csókot nyom az arcára.
Az ifjú szívében fortyog a láva, angyalok közt érzi magát, aztán megszólal:
– Igen, menjünk… tényleg készülni kell holnapra, a disznóvágásra, apád már biztos vár minket.
András belül ragyog, és úgy ver a szíve, vörösen lüktet mint a gyémánt, Vera ránéz, és kedvesen nevet: A lány arca és szeme teli érzelm, megszólal hangja édesen remeg.
– Hamarosan elviszlek a Havasba is! Most gyere! – s nyújtja a kezét. – Menjünk, fogd meg a kezemet!
S indulnak lefelé, amerről jöttek, de még megállnak a zászló alatt. Vera, Andrásra néz:
– Tudod, mit jelent? – mutat ujjával a lobogó felé. – Ez a három szín?
S választ se várva, mintha kicsit kihúzná magát, mondja is:
– A piros az erő és a hazáért kiontott vér. A fehér a hűség és a szabadság jelképe. A zöld a remény és a termőföld szimbóluma. S miközben elmondta képzeletük szárnyra kap. Szemükben pára, Palóc mellük feszülve, büszkén dagad.
– Igen, tudtam – feleli András –, de ki nem hagytam volna, hogy tőled is halljam.
Egymásra mosolyognak, és kézen fogva, lassan lefelé ereszkednek; le az ösvényen, a pincesoron. Egészen hazáig kézen fogva mennek.
- 2026.03.31.
Felföldi Lajos
Author: Felföldi Lajos
Felföldi Lajos vagyok. Már gyermekkorom óta írok verseket. Ám hosszú évtizedek múltak el írás nélkül. 2019 óta viszont elég aktívan indult el az áradat. Azóta sorban születnek amatőr verseim. Köszönet az Irodalmi Rádiónak, mert már pár művem megjelent antológiáiban. Folytani szeretném az írást, számomra egy lelket gyógyító és erősítő kúra!
