A családunkban sokszor előkerült ez a történet. Nem úgy, mint valami hősi legenda, hanem inkább elcsendesedve, fájó emlékként, mintha még évtizedek múltán is ott kísértene benne a háború zaja. A dédnagyapám, amikor elmesélte, sosem emelte fel a hangját. Nem cifrázta, nem tett hozzá semmit, csak elmondta újra és újra, ugyanazzal a komoly, könnyes tekintettel, mert tudta, hogy azon a napon ő is meghalhatott volna. A Don-kanyarban szolgált, a fronton, de nem fegyverrel a kezében. Szakács volt. Sokak szemében talán ez kisebb szolgálatnak tűnhet, de ott, a háború poklában enni ugyanolyan szükség volt, mint lőni vagy menetelni. A katonák fáradtak voltak, átfáztak, kimerültek, és egy tál meleg étel néha többet ért minden biztató szónál. Ezt ő pontosan tudta. Azt mondogatta, a fronton az ember nem csak a golyótól fél, hanem attól is, hogy elfogy belőle minden erő.
Két konyhakocsi tartozott a századhoz. Az egyik a dédapámé, Balázsé volt, a másik Sándoré. A rend különös volt, de a háború már csak ilyen. Előre nyomuláskor a konyhás kocsik hátul haladtak, hogy valamelyest védve legyenek. Visszavonuláskor viszont elől mentek, mert a katonáknak akkor is enniük kellett a nap végén. Ezen sosem csodálkozott senki.
Sándor hangos ember volt. Durva beszédű, örökké káromkodó fajta. Úgy szidta az Istent, mintha vele perlekedne naphosszat. Minden nyomorúságért, minden fagyos éjszakáért, minden saras csizmáért és minden halálhírért az egek urát okolta. A többiek hol nevettek rajta, hol ráhagyták. A háborúban mindenki máshogy próbálta elviselni a félelmet. Volt, aki hallgatott, volt, aki ivott, és volt, aki káromkodott. Sándor az utóbbiak közé tartozott. Azon a reggelen súlyos összecsapás kezdődött. Már hajnalban érezni lehetett, hogy valami nincs rendben. A levegő feszült volt, a katonák szótlanabbak voltak a szokásosnál, és még a lovak is nyugtalanul mozogtak. Aztán hirtelen megszólaltak a robbanások. Bombázni kezdték őket. A sor felbolydult. Kiabálás, dörrenések, föld és hó csapódott mindenfelé. A kocsik vadul rázkódtak a fagyott, felvert úton. Az övék úgy száguldott a sor elején, hogy azt hitték, mindjárt kiszakad alóla a kerék. A levesnek való krumpli, hagyma, minden, amit addig olyan gondosan őriztek, repült szerte a rázkódástól. Fazekak ütődtek egymáshoz, fedők csörömpöltek, a lovak tajtékoztak. A világ egyszerre zűrzavarrá vált.
Sándor persze most sem hallgatott. Túlkiabálta a robajlást is. Olyan hangosan szitkozódott, mintha maga a mennyország lenne az ellensége. Balázs pedig, a másik kocsin, egyre csak szorította, amibe kapaszkodni tudott, és magában imádkozott. Nem hosszan, nem fennkölt szavakkal, csak úgy egyszerűen, ijedten, emberien.
Uram Istenem, segíts meg. Csak ezt a napot hadd éljem túl.
A robbanások egyre közelebb hallatszottak. Már nem lehetett tudni, melyik pillanatban jön a következő. Sándor pedig csak mondta, mondta tovább az istentelen beszédet. Végül betelt a pohár Balázsnál. Átkiáltott neki, torkaszakadtából, amennyire a zajban lehetett.
– Hallgass már el! Hagyd abba! Még meghallja a Jóisten, és megbüntet érte!
Sándor erre felé fordult, és még abban a helyzetben is dacosan, szinte gúnyosan ordított vissza.
– Engem nem érdekel! Ha meg akar büntetni, hát büntessen meg! Ide dobja a jussomat! Ide dobja azt a bombát!
És akkor megtörtént.
Abban a szinte felfoghatatlan pillanatban, ahogy ez a mondat elhagyta a száját, becsapódott egy bomba. Sándor főzőkocsija darabjaira repült. Nem maradt belőle szinte semmi, csak szétszóródott roncsok, törött fa, vasdarabok, füst és némaság ott, ahol egy pillanattal korábban még káromkodás harsogott.
Balázs túlélte a napot.
Hogy miért éppen ő, arra soha nem kapott választ. Ahogy arra sem, hogy ami történt, puszta véletlen volt-e, a háború vak kegyetlensége vagy valami több annál. A fronton az ember sok mindent lát, amit ésszel már nem tud elrendezni magában. Ott a halál olyan közel jár, hogy néha egy szó, egy mozdulat, egy pillanat választja el az embert attól, hogy éppen még lélegzik-e.
Balázs később sem mondta ki biztosan, hogy csoda történt. Nem volt kérkedő ember, sem olyan, aki a saját megmeneküléséből nagy tanulságot faragott volna, csak annyit mondott mindig, csendesen:
– Hogy véletlen volt-e vagy isteni közbenjárás, azt nem tudhatom, de én hiszem, hogy aznap Isten kegyelméből maradtam életben.
És amikor ezt mondta, nem nézett senkire. Mintha újra ott lenne a Don-kanyarban, a robbanások között, a fagyos levegőben, a szétszóródott levesnek való és a szétrepült kocsi emléke között. Mintha újra hallaná a bombák fütyülését, és újra ugyanazt az egyetlen imát mondaná magában.
Az ilyen történetek nem csak a múltról szólnak, hanem arról is, hogy vannak napok, amelyeket az ember sosem hagy igazán maga mögött, csak tovább viszi őket, a hallgatásban, az emlékeiben és a hitében.
Author: Nagypál B. Rebeka
Nagypál-Buduczki Rebeka vagyok, jelenleg gyógypedagógus és állattenyésztő. Egy Tisza melletti kisvárosban születtem, majd később innen kerültem fel Budapestre. Tanulmányaim befejeztével visszahúzott a szívem, ezért hazaköltöztem Csongrádra. Itt élt a nagymamám is, akinek köszönhetem a költészet szeretetét. Tőle tanultam a versírás fortélyait. A környezetem mindig mérföldkövet jelent alkotásaiban. A novellák az elmúlt 3 évben ragadtak magukkal. Számomra az írás nem más, mint hallhatatlan gondolatok papírra vetése.