A szibériai tél nem egyszerűen hideg volt. Az ember ott megtanulta, hogy a fagy nemcsak csíp, hanem lassan, türelmesen kicsinálja az embert. Kivárja, míg a csontok közé költözik a fagy, míg a tüdőben megül a dér, míg a szív maga is elhiszi, hogy nincs már miért dobognia. A dédnagyapám a háború előtt pilóta volt. A magasból nézte a világot, ahol a folyók hajszálvékony ereknek tűntek, a falvak pedig apró, békés foltoknak a Föld hátán. Onnan fentről talán könnyű volt azt hinni, hogy az ember ura lehet a sorsának. Aztán egy napon kilőtték a gépét. A füst, a zuhanás, a recsegő vas, az égett olaj szaga egyetlen vad pillanatba sűrűsödött, és mire újra tisztán látott, már nem katona volt többé, hanem hadifogoly.
Az oroszok vitték magukkal, egyre beljebb, egyre messzebb, egészen Szibériáig. Ott már nem volt tegnap és holnap, csak a túlélés nyers, állati ösztöne. Az emberek sorra tűntek el mellőle. Volt, aki néhány nap alatt éhen halt. Mások egyszerűen csak lefeküdtek egy sarokba, és nem keltek fel többé. A fagy és az éhség nem fenyegetett, mint az őrök, csak nap mint nap elvett valamit az emberből, míg végül nem maradt semmi.
A dédnagyapám mégis tovább húzta. Nem azért, mert erősebb volt a többieknél vagy mert szerencsésebbnek született, hanem mert beszélt oroszul. Ez ott nem jelentett kényelmet, nem jelentett biztonságot, de néha ezért járt egy falat plusz étel, egy kevésbé embertelen parancs vagy épp egy pár viselhető cipő. Azon a földön, ahol a fagy a mezítelen lábujjak között kezdte a halál munkáját, ezért egy cipő többet ért bármilyen rangnál.
Azon a bizonyos éjszakán olyan hideg volt, amilyet nehéz elképzelni annak, aki még sosem aludt pólóban télen egy patakmentén. A rabok egymáshoz préselődve próbálták megőrizni egymás testéből az utolsó morzsányi meleget. A lehelet párája fehér ködként szállt a sötétben, majd eltűnt. A dédnagyapám már napok óta alig állt a lábán. Az éhség kifaragta az arcát, a fáradtság megtörte a tekintetét, és a test, amely valaha repülőgépet vezetett, most csak reszketni tudott a deszkák között. Reggel, amikor sorakozóra ébresztették őket, ő nem mozdult. Próbálták rázni, de nem nyitotta ki a szemét, nem válaszolt. Hideg volt, merev és élettelen. Megállapították a halálát olyan közönnyel, ahogyan ott szokás volt. A halál a táborban nem esemény volt, csak napi rutin. Levetkőztették, elvették, ami még használható volt rajta, és a testét kivitték a többi halott közé a rakásra.
Ott feküdt közöttük órákon át. Dermedt arcok, csonttá soványodott testek, kifakult emberi maradványok között, az ég alatt, amely mintha maga is jégből lett volna. Ekkor történt valami, amit később senki sem tudott józan ésszel megmagyarázni. A dédnagyapám felébredt.
Nem diadalmasan, nem úgy, mint akivel csoda történt, és visszakapta minden erejét, csak visszatért. Mintha a lelke már elindult volna valamerre, aztán félúton meggondolta magát. Kinyitotta a szemét a halottak között, vett egy nehéz, fájdalmas levegőt, és rájött, hogy még mindig ezen a világon van. Reszketett, a bőre kék volt a hidegtől, ruhája sem maradt rajta, csak az a makacs, emberi ösztön, amely a legmélyebb sötétségben is azt mondja, hogy menj tovább.
Délután, amikor újra sorakozót rendeltek el a számláláshoz, a rabok némán álltak a hóban, beesett arccal, üres tekintettel. A katonák ellenőrizték őket, ahogy mindig. Ekkor a sor szélén megjelent egy csonttá fagyott, félholt ember, mezítelenül a kegyetlen hidegben. A dédnagyapám volt az. Reszketve felemelte a kezét, és rekedt hangon csak ennyit mondott:
– Uram, kérem… még élek.
Aki látta, annak a hátán végigfutott a hideg, és nem a tél miatt. Az őrök először csak bámultak rá, mintha maguk sem hinnének a szemüknek. Egy halott nem áll be délután a sorakozóra. Egy halott nem beszél, de ő ott állt, élve.
Azonnal felöltöztették, adtak neki ennivalót is. Nem irgalomból, hanem mert amit nem ért az ember, attól ösztönösen félni kezd. Onnantól fogva megváltozott körülötte a világ. A foglyok suttogva beszéltek róla, az őrök furcsán néztek rá, és mindenki tisztes távolságot tartott tőle. Nem merték közel engedni magukhoz azt, aki egyszer már átlépte a halál küszöbét, aztán mégis visszajött. A táborban azt kezdték mondani róla, hogy élő szellem, akin nem fog a halál.
Ő persze tudta, hogy nem szellem, csak ember volt. Fáradt, kiéhezett, sebzett ember, akit valami makacs belső erő még nem engedett el, talán az otthon képe vagy az égbolt, amelyet egykor pilótaként szelt át. Talán egy arc, amelyet látni akart még egyszer. Az ilyen dolgokat nem lehet pontosan tudni. A túlélők ritkán tudják megmondani, miért éppen ők maradtak életben.
A családunkban ma már ez legenda. A dédnagyapám, aki visszatért a túlvilágról. Én azt hiszem, az igazság ennél egyszerűbb. Nem a halált győzte le, hanem minden nap újra és újra az életet választotta. Épp ettől lesz valaki félelmetes a világ szemében, nem azért, mert halhatatlan, hanem mert egyszer már elveszettnek hitték, és mégis egyedül visszaállt a sorba.
Author: Nagypál B. Rebeka
Nagypál-Buduczki Rebeka vagyok, jelenleg gyógypedagógus és állattenyésztő. Egy Tisza melletti kisvárosban születtem, majd később innen kerültem fel Budapestre. Tanulmányaim befejeztével visszahúzott a szívem, ezért hazaköltöztem Csongrádra. Itt élt a nagymamám is, akinek köszönhetem a költészet szeretetét. Tőle tanultam a versírás fortélyait. A környezetem mindig mérföldkövet jelent alkotásaiban. A novellák az elmúlt 3 évben ragadtak magukkal. Számomra az írás nem más, mint hallhatatlan gondolatok papírra vetése.