Éjszakai bagoly lettem.
Egyedül, itt ülök szobámban,
szótlan.
Künn kuvikol a sötét éjszaka.
Már rég elmúlt éjfél,
de itt bent a fény ég még.
Fáradhatatlanul írok.
Megállni, pihenni nem tudok.
Egyre másra folynak
tollam alól a friss sorok.
Zeng a csend a fülemben.
Hangja éles s a kérdés,
mit feltesz, oly váratlan s érdes.
Nem is tagadom, hogy meglep:
Mondd, Barátom, mit gondolsz,
tollal küzdeni, írni a mai világban
vajon még érdemes?
Nem csupán feleslegesen kidobott energia
egy újonan megírt vers minden sora?
Vajon akadnak-e manapság is még oly emberek,
kik el is olvassák verseidet?
Tollam most megáll kezemben,
felnézek, s megpillantom,
saját magam elszánt képét
szemben a falon a tükörben.
Sóhajtok egy mélyet, megnyugszom,
s a félbehagyott írást folytatom.
Author: Izsó Antal
Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.
