Nem cifra kert ez, hanem élet,
hol húsba vág a tiszta hűség.
Válladhoz dőlve megértettem:
te vagy a csend s a mindenség.
Kezed kérges, mégis selyem,
belőled nőtt ki mindenem.
Mint fűszál a földhöz, úgy tapadok,
szívedből élednek a honlapok.
Hajadban szél fúj, sorsunk szele,
de te nem dőlsz el soha vele.
Vagy nekem bástya, erős váta,
ki elnyeli fia minden búját.
Köszönöm, anyám, e nehéz világot,
melyben te ültettél minden virágot.
Vagy nekem törvény, örök s igaz,
sebemre só s édes tapasz.
Author: Tordai Mihályné
Tordai Mihályné Boros Erzsébet Katalin – néven 1957. február 4-én születtem Nagykállóban, egyszerű munkás emberek második gyermekeként. Gyermekkoromban a mesék világa volt a menedékem, ahol a képzelet határtalan birodalmában találtam meg a szépséget és a vigaszt. A felnőtté válás éveiben azonban egy másik, még mélyebb világ hívott magához: a verseké. Későn kezdtem el írni – 2010 óta szavakba öntöm mindazt, amit az élet tanított. Verseimben gyakran saját megélt történeteim, érzéseim, lelki rezdüléseim tükröződnek vissza – őszintén, szívből, sallangok nélkül. Zárkózott természetű vagyok, nem a szereplés, inkább a csendes megfigyelés emberének tartom magam. Hiszem, hogy az igazi gondolatok nem mindig hangosak – néha egy – egy verssor súlya többet mond, mint száz kimondott szó. Írásaimat először magamnak írtam, de idővel – és mások visszajelzései által – megértettem, hogy a leírt érzések más szívekben is visszhangra találnak. Ez a felismerés bátorított arra, hogy megosszam a gondolataimat, és része legyek egy olyan irodalmi közösségnek, ahol a lélek nyelve a vers. Csendes megfigyelő vagyok. Nem a szavak hangerejében, hanem a mélységükben hiszek. Zárkózott természetem miatt ritkán állok a figyelem középpontjában, de az írásban megtaláltam a saját hangomat. Verseket, prózákat és meséket írok – olykor önmagamnak, máskor azoknak, akik épp a sorok között keresnek kapaszkodót....