(Mamával)
Bandukolunk a dűlőúton,
olvad a számban a cukorka,
van az úgy, hogy kettőt se szólunk,
csak a szánk húzódik mosolyra.
Néha nem is mozdul, csak enyém,
arcán látom, az élet egén
jár gondolata, s úgy néz felém,
mégis csüngök a tekintetén.
Lakatos, csikorgó kapun túl,
hol a kert már a nyárba fordul
kincseket adnak fák és bokrok,
kendője lebben már csak itt-ott.
Szorgos keze munkára fogva,
komoly arca sosem mogorva.
Gyöngyök peregnek a homlokán,
én meg csak ülök az almafán.
Ferdén süt le ránk a napsugár,
s ő eltűnik a fészer árnyán.
Ráncot simít el, frissre mosdott,
a régi víz is szomjat olt most.
Bandukolunk már hazafelé.
kezem kezében, mesét mesél.
Szelíd a szava, bölcs és csendes,
a kicsi lányhoz mindig kedves.
Otthon őt még a munka várja,
tűz serceg a kis konyhába’.
Álmomat már anyám vigyázza,
az ő igaz, földi mása.
Author: Szelidi Gemma
Gyerekkorom óta fontos része az életemnek az irodalom, a zene és a mozgás. Írással komolyabban az utóbbi években kezdtem el foglalkozni. A hétköznapi pillanatokban, a természetben és az emberi kapcsolatok finom rezdüléseiben keresem azokat a képeket és érzéseket, amelyekből verseim születnek. Az írás számomra egyszerre elmélyülés és szárnyalás.
