Ha elhallgatnak a hangok

Ha látsz álmaidban

kék, sárga, piros képeket

összekenve, elfolyva szakadatlan,

megfested nappal őket,

s nevedtől zajlik a világ.

Kitalálják kósza gondolatod,

s mindenki veszi, amit benne lát,

míg fejedben ordítanak a hangok.

 

Kiszáradt fa tövében

fűvel benőtt üres flakon,

szunyad a türelmes félelem.

Mi lesz, ha ide ér az alkony?

Hisz a hangok egyre hangosabbak.

Kezedben a hírnév, s a kor fegyvere,

hogy rád ne dőljenek a falak,

a káosz és a boldogság elegye.

 

Egy kerek és egy hosszú,

s nappal mosolyogsz, éjjel alszol.

Sorsod már nem sanyarú,

nem lógsz ki a társaságból,

csak ha cserben hagy a szer,

csak akkor fagy meg a lélek,

mert a békesség csenddel felel,

ha éjjel magányodban kérdezed.

 

Mi lesz, ha tűnik a színes kép,

ha hallgatnak a hangok?

Könnyedén elejt a hírnév,

s lesz a vagyokból halok.

Ha éjjel senki nem felesel,

rájössz, hogy egyedül maradtál.

Pedig, mint falat kenyér, úgy kell,

az ányékod, mi mögötted áll.

 

Eldugod.

Nappal alszol,

éjjel hallgatod.

 

S míg az elfogadás hálójában

fennakadt kopoltyúval tekeregsz,

a zsebedbe rejted okosan,

hogy tudd, bármikor meglesz.

Sorsa sorsod. Nem tudhatod,

lehet, hogy élted végtelen,

de ha válladon viszed démonod,

egyik út sem lehetetlen.

 

Most még szeretnek az emberek,

csodának tartanak,

de a hangok kelleneķ,

ha ölesre is biztatnak.

Te minden szót fénypadra vetsz

ami folyton folyvást zaklat,

míg a sötétben úszó sárga csíkra révedsz.

„Csak ne járna itt annyi vonat!”