Amikor hosszú évek után újra megérkeztem Bostonba, a város nem úgy fogadott, mint azokat, akik térképpel a kezükben keresik meg benne a híres utcákat és épületeket, hanem inkább úgy, ahogyan egy régi ház fogadja vissza azt, aki valaha lakott benne: nem tesz szemrehányást, nem kérdezi, miért maradt távol ilyen sokáig, csupán megmutatja a falakon a hajdani képek világosabb négyszögeit, a küszöb kopását, a lépcső nyikorgását, és hagyja, hogy az ember maga ismerjen rá arra, amit közben elfelejtett.
Késő október volt. A levegőnek már megvolt az a vékony, fémes éle, amely reggelente kipirosítja az arcot, délután azonban még megbocsátóan simul a kabát gallérjához. Nem volt hideg, legalábbis nem abban az értelemben, amely ellen védekezni kell. Inkább csak figyelmeztetett valamire. A télre talán, vagy arra, hogy minden évszaknak van egy órája, amikor már a következő beszél belőle.
A Charles folyó felé indultam. Nem siettem. Ötven fölött az ember járása akkor is lassabbá válik, ha semmije sem fáj, mert a látvány több időt kíván tőle, mint régen. Fiatalon az utcák csak összekötik azokat a helyeket, ahová tartunk. Később maguk is célokká lesznek. Egy kapualj, amelyből meleg kenyérszag áradt. Egy alacsony ablak mögött égő lámpa. Egy nő, aki a lépcsőn állva kulcsokat keresett a táskájában. Egy vörös sapkás kisfiú, aki minden lehullott levelet megpróbált eltalálni a cipője orrával. Olyan dolgok ezek, amelyeket az ember régen észre sem vesz, mert úgy hiszi, a világ fontosabb részei még előtte vannak.
A Back Bay téglaházai a délutáni fényben sötétebbnek látszottak, mint emlékeztem. A vörösükben barna volt és fekete, néhol egy kevés megszáradt vér színe, de ahol a felhők mögül kiszabadult a nap, ott egyszerre felmelegedtek, mintha belülről gyújtottak volna be bennük. A homlokzatokon keskeny árnyékok feküdtek. Az ablakok némelyike visszatükrözte az eget, mások mögött lámpák égtek, holott még nem volt este. Egy felső emeleti szobában valaki fehér inget vasalt. A mozdulat csak egy pillanatra látszott, aztán a faágak vörös levelei eltakarták az ablakot.
A város fölött lassan mozogtak a felhők. Nem vonultak, nem sodródtak, inkább súlyuk volt, és ezt a súlyt az ég egyik részéről a másikra helyezték át. A fény velük együtt változott. Egy utca néhány percre világos lett, aztán ismét elszürkült. Egy templomtorony egyszer még aranyosan állt a háztetők között, később pedig olyan lett, mint egy grafitrajz részlete. A felhők mozgása nem sürgetett semmit. Az ég tudta, amit az ember csak későn tanul meg: attól, hogy valami változik, még nem kell gyorsan történnie.
A folyóhoz közeledve egyre több levél feküdt a járdán. Az egyik utca szélén hosszú, megszakítatlan vörös sáv gyűlt össze belőlük, mintha valaki egy túl széles szőnyeget terített volna a parkoló autók mellé. A levelek felszíne a délelőtti esőtől sötéten fénylett. A sárgák majdnem barnának látszottak, a narancsszínűekben pedig mély, tüzes árnyalatok ültek. Némelyik még sima volt és ép, mások széle összepöndörödött, akár egy régi levélé, amelyet sokáig őriztek egy fiókban.
Az ágakon maradt lomb mintha tudott volna arról, mi történik odalent. A levelek nem egyformán kapaszkodtak. Voltak köztük feszesek és ragyogók, amelyek még teljes erejükkel tartották magukat a vékony száron. Mások már szárazon, könnyűvé válva reszkettek minden szellőben. Néhány éppen akkor engedett el mindent, amikor alájuk értem. Nem zuhantak le. Előbb oldalra fordultak, aztán megmutatták világosabb fonákjukat, egy pillanatra megálltak a levegőben, mintha még visszanéznének, végül ferdén leereszkedtek a fűre vagy a járdára.
Egy levél a vállamra hullott. Vörös volt, közepén sötétbarna erekkel. Nem söpörtem le rögtön. Egy darabig rajtam maradt, és amikor végül a kezembe vettem, meglepett, milyen könnyű. Olyan súlytalan volt, hogy szinte nem is lehetett megérteni, miként adhat ekkora színt egy egész városnak.
A folyóparti sétányon többen jártak, de senki sem keltett zajt. Az ősz valamiképpen tompította az embereket. A futók lépése halkabbnak tűnt, a beszélgetésekből csak rövid mondatfoszlányok jutottak el hozzám, és a kerékpárok kereke is puha surrogással haladt át a nedves úton. Az emberek kissé előrehajtott fejjel mentek, egyik kezüket a kabátzsebükbe csúsztatva, mintha nemcsak a hideg elől húzódnának beljebb, hanem saját gondolataikba is.
Egy idős férfi futott el mellettem. Sovány volt, a lábszára csupaszon és vörösen villant elő a rövidnadrág alól. Egyenletesen lélegzett, de minden lépésén érződött a fegyelem, amellyel a testét rábeszélte a folytatásra. Nem nézett rám. A folyót nézte, vagy talán semmit. Néhány száz méterrel odébb lassított, majd megállt egy pad mellett. Lehajolt, két tenyerét a térdére támasztotta, és így maradt egy ideig. Aztán újra futni kezdett.
Arra gondoltam, hogy talán mindig ugyanebben az órában jár ide. Hogy ismeri az egyes fák árnyékát, a folyó reggeli és délutáni színét, az első dér helyét a gyepen. Talán van egy felesége, aki otthon teát készít, míg ő fut. Talán nincs már senkije. Talán nem is a testét edzi, hanem egy régi életet próbál mozgásban tartani, amely megállna, ha ő megállna vele. De ezek a gondolatok csak rövid ideig maradtak meg bennem. A férfi távolodó alakját hamarosan elnyelték a fák.
A Charles aznap nem tükrözte az eget. Inkább magába fogadta. A víz szürke volt ott, ahol a felhők vastagabban borultak fölé, ezüstös, ahol világosabb ég nyílt meg, és néhol mélykék, majdnem fekete, mintha a mélység színe emelkedett volna a felszínre. Apró hullámok futottak rajta, de nem törtek meg sehol. A folyó olyan nyugodtan haladt, hogy mozgását csak akkor lehetett észrevenni, amikor egy levél lassan elúszott a part mellett.
Egy keskeny evezős hajó siklott át a vízen. A benne ülő alak előrehajolt, majd hátradőlt, és minden mozdulatára két hosszú evezőlapát merült a folyóba. A hajó nem látszott gyorsnak, mégis rövid idő alatt messzire jutott. A vízen vékony, szétnyíló nyom maradt mögötte, aztán az is eltűnt. A túlpartról valaki kiáltott, talán egy edző, de a szavakat nem lehetett érteni. Csak a hang lendülete érkezett el hozzám.
Leültem egy padra. A deszkája hideg és kissé nyirkos volt, ezért előbb a kabátom szélét igazítottam magam alá. Ez a mozdulat váratlanul eszembe juttatta, hogy valamikor régen ugyanígy ültem itt, vagy legalábbis egy ehhez hasonló padon, egy papírpohár kávéval a kezemben. Akkor tél eleje lehetett. A folyó sötétebb volt, a fák már csupaszok, és mellettem egy nő ült, akinek a nevére emlékeztem ugyan, az arcát azonban már csak részletekben tudtam felidézni. A szemöldöke ívére, a kabátja rézgombjára, arra, ahogyan beszéd közben a pohár szélét nézte.
Sokáig azt hittem, az emlékezés megőrzi a dolgokat. Később értettem meg, hogy inkább átalakítja őket. Amit megőrzött, nem ugyanaz, ami megtörtént, hanem annak lassan színeződő változata, mint az ősszel vörössé váló levél, amelyben még ott van a nyári zöld emléke, de már semmi sem látható belőle.
A pad mellett egy nő állt meg egy kis, világosbarna kutyával. A kutya körbeszaglászta a leveleket, majd hirtelen beleugrott a legnagyobb kupacba. A szárazabb levelek magasra repültek körülötte, a nedvesek a bundájára tapadtak. A nő nevetett.
– Nem fázik? – kérdezte tőlem, miközben a kutya pórázát rövidebbre fogta.
– Még nem – mondtam.
– Ez az utolsó jó hét – felelte. – Utána egy éjszaka alatt eltűnik az egész.
Körülnézett, mintha az egész alatt nemcsak a leveleket, hanem a fényt, a folyó színét és ezt a lassú délutánt is értené.
– Minden évben így van – tette hozzá.
Bólintottam. A kutya ismét belefúrta az orrát a levelek közé, aztán tüsszentett. A nő elköszönt, és továbbindult vele. A vörös póráz időnként kifeszült közöttük, majd újra meglazult.
A távolból harangszó érkezett. Nem tudtam, melyik templom vagy egyetemi épület tornyából. A hang először tisztán szólt, aztán a folyó fölött elvékonyodott, és belekeveredett az autók tompa morajába. Minden kondulás után maradt egy rövid üres tér, amelyben a város mintha figyelt volna. Aztán megszólalt a következő.
A harangról eszembe jutott egy októberi vasárnap, sok évvel korábbról. Azon a reggelen a város szinte üres volt. A járdákon hosszú árnyékok feküdtek, és egy pékségből fahéj illata áradt. Akkor még nem tudtam, hogy bizonyos reggelekhez egész életünkben visszatérünk majd, nem azért, mert történt rajtuk valami, hanem mert akkor még nem történt meg annyi minden. A világ tágasabbnak tűnt, mivel kevesebb emlék foglalt benne helyet.
A folyóparton most kávéillat érkezett valahonnan. Felálltam, és a közeli utcák felé indultam. A cipőm alatt ropogtak a száraz levelek, a nedvesek pedig puhán szétnyomódtak. A szél időnként végigfutott a járdán, és fölkapta a könnyebbeket. Ilyenkor a levelek néhány másodpercre újra élni kezdtek. Körbefordultak, egymásnak ütköztek, nekiiramodtak az út szélén, majd hirtelen elfeküdtek, mintha kifáradtak volna a rövid feltámadásban.
Egy sarkon kis kávézó állt. Az ablakai bepárásodtak, és odabent sárga fény égett. Amikor beléptem, megcsapott a frissen őrölt kávé, a meleg tej és a nedves gyapjúkabátok szaga. Az ajtó fölött apró csengő szólalt meg. A pult mögött egy fiatal férfi dolgozott, fekete pólóban, könyökig feltűrt ujjal. A csuklóján falevél alakú tetoválás volt.
Kávét kértem, és míg elkészült, az ablak mellé álltam. Kint egy villamos haladt el a kereszteződésben. A csengése röviden és sürgetően szólt, de a hangja az üvegen keresztül megszelídült. Az utasok arca egy pillanatra megjelent az ablakokban, majd eltűnt. Valaki újságot olvasott, egy nő telefonált, egy fiú a homlokát az üvegnek támasztotta.
A kávé forró volt, a papírpohár alig engedte megfogni. Két kézzel tartottam, és éreztem, ahogy a meleg átjárja az ujjaimat. Leültem az ablak mellé. A szemközti téglafalon a nap egy keskeny sávban még megmaradt. A vörös téglák ettől mélyebb színt kaptak, és úgy tűnt, mintha a ház elraktározta volna a nyár utolsó melegét.
Mire kiürült a pohár, az ég ismét elsötétült. Visszaindultam a folyóhoz. A szél erősebb lett, és most már be kellett gombolnom a kabátomat. A gyapjú puha érintése a nyakamnál valami régi biztonságot idézett fel: gyermekkori novemberi délutánokat, nedves cipőket az előszobában, a radiátoron száradó kesztyűt, egy konyhát, ahol már sötétedés előtt felkapcsolták a lámpát.
A Prudential Tower a háztetők fölött emelkedett. Sötét, szabályos tömbje élesen vált el a mozgó felhőktől. Alatta a régi téglaházak kisebbnek, de nem jelentéktelenebbnek látszottak. A torony üvegfelületén alig tükröződött valami; mintha nem az ég képét viselte volna, hanem annak súlyát. A régi házak párkányain galambok ültek, az ablakok körül kőből faragott díszek, apró repedések és sötét esőnyomok látszottak. A torony egyenes vonalai és a házak kopott részletei nem vitatkoztak egymással. Együtt álltak ott, mint két különböző korú ember, akik már nem próbálják meggyőzni a másikat.
A folyónál a fény gyorsan fogyott. Az ég egyik szélén vékony, rózsaszínes sáv jelent meg, de rövid idő alatt szürkébe olvadt. A víz most sötétkék lett, és csak a túlsó part lámpái húztak rajta remegő, sárga vonalakat. A fák lombja elveszítette különálló színeit. A vörös, narancs és arany lassan egyetlen mély, meleg árnyalattá sötétedett.
Megálltam egy fa alatt. Az ágak fölöttem még tele voltak levelekkel, de a szél minden mozdulatára újabbak váltak le. Egyikük a folyó felé sodródott, és sokáig lebegett a víz fölött, mielőtt hozzáért volna a felszínhez. Abban a pillanatban nem lehetett tudni, hogy még repül-e, vagy már úszik.
Az utcai lámpák egymás után gyulladtak ki. A járdán hazafelé tartó emberek haladtak, szatyrokkal, hátizsákokkal, összehajtott újsággal a hónuk alatt. Egy férfi telefonon beszélt, és közben egy lehullott gesztenyét rugdosott maga előtt. Két fiatal nő nevetett valamin, amit nem hallottam. Egy idős pár egymás mellett ment, olyan közel, hogy kabátjuk ujja minden lépésnél összeért.
Elindultam utánuk, bár nem ugyanoda tartottunk. A folyót lassan eltakarva magasodtak közénk a fák és a házak. Még egyszer visszanéztem. A víz fölött sötét felhők mozogtak, alattuk a város fényei remegtek, a Prudential Tower pedig mozdulatlanul állt a régi házak mögött. A járda szélén a levelek újra megmozdultak. Egy rövid széllökés végigkergette őket az úton, aztán valamennyien lecsendesedtek.
A kezemet a kabátom zsebébe csúsztattam. Az ujjaim között ott találtam a vörös levelet, amely korábban a vállamra hullott. Nem emlékeztem rá, mikor tettem el.
Nem vettem elő. Továbbmentem vele a sötétedő utcán, miközben mögöttem Boston lassan bezárta a délutánt, de az ősz, amely addig a folyó vizében, a téglák vörösében, az ágak között és a járdákon élt, már nem maradt egészen mögöttem.
Author: Rásky Miklós
Rásky Miklós László – református lelkész, újságíró és környezetvédelmi szakember 1970-ben születtem. A Bakony lankái, a Balaton hullámai, a Vértes és a Gerecse ölelésében élek, de egyaránt otthonosan mozgok Prágában, Kalotaszegen és Székelyföldön. Ezek a tájak adják történeteim ritmusát és csendjét. Református lelkészként kezdtem, később újságíróként és környezetvédelmi szakemberként dolgoztam – ma szabadúszó íróként próbálom összekapcsolni az embert, a természetet és a történetet. Az irodalom szeretetét, hol tudatosan, hol észrevétlenül, édesapámtól és a veszprémi Lovassy László Gimnáziumból hozom magammal – egykori osztályfőnökömnek, Dr. Kovács Gábor Zoltánnak (írói nevén Brassai Zoltán) köszönhetem, hogy megtanultam figyelni a történetek lélegzetét. Nős vagyok, feleségem óvodapedagógus és szaktanácsadó, aki szintén az irodalom elkötelezettje. Négy gyermekem van – ők tanítanak nap mint nap figyelni, rácsodálkozni és újra értelmezni a világot. Hiszem, hogy az élet tele van hrabali pillanatokkal: amikor a komolyság és a derű egyszerre ülnek le egy asztalhoz, és mindketten rendelnek egy korsót pilsenit. Szeretem, ha a történet kicsit kilóg a valóságból, mint egy kabátgomb a kabáton – mert ott kezdődik a varázs. A zajos világban keresem azt a pillanatot, amikor a csönd is elmosolyodik. Írásaimban a rövid, olykor örkényi abszurd pillanatok vonzanak: amikor a hétköznap hirtelen elbillen, és a csattanó mögül kibukkan az emberi...
