Attila nézd, e rőt lepel
Arra illő, kit ünnepel
hazánk,
s a szánk.
Viseld, akár csak én e kínt:
tömjénfüst fátylat már megint –
sumák
dumák!
Bánatod bennem így dagad,
kószálnak árva megmaradt
konok
sorok.
Csalni nem tudtad önmagad,
végzeted, mint a gyorsvonat
elért
ezért.
De tiszta vagy, akár a hó,
Te nyughatatlan lázadó
mokány
pogány.
Tudom, mosolyra volt erőd,
ölelni két halál között
hitted
hited.
Nevelt – eltiport. Meglehet.
Sorsod akkor is csak Tied.
Így járt
egy Párt.
Néped elárvult óriás –
Ma sem tanítja senki más:
kenyér,
s tenyér.
Author: Reinitz Zoltán
Gyermekkorom óta azt éreztem, hogy versírás számomra nem egy múló szeszély, hanem valami fontos dolog. Fiatal felnőttként találtam meg a saját hangomat, amelyet, egy bő évtized hallgatása után, egy mély érzelmi-szerelmi válság nyomán tudtam folytatni. A versek pedig azóta is megtalálnak, jönnek a semmi ködéből, immár három unoka nagyapjaként, de örök kamasz maradva. Van, hogy hosszabb szünettel, van, hogy sűrűbben, de életem részévé váltak, és támogatást adnak minden nehezebb élethelyzetben – még ha sokáig többnyire csak az asztalfiókban és a szívemben őriztem is őket. 2026 nyarán jelenik meg első verseskötetem, „Félálom blues” címmel. Ez olyan leküzdhetetlen inspirációt adott, hogy fél év alatt elegendő vers gyűlt össze már a következőhöz is. Az antológiák, pályázatok, blogok visszajelzése azonban továbbra is fontos útmutató számomra, amit éppen ezért nagyon komolyan veszek.
