Elmúlik minden. Élet, álom.
Elmúlunk mi is, mint a Nyár.
Ősökké válva szellemszárnyon
porlepte árnyak füstje száll.
Emlékeimben kotorászom.
Minden ismerős – vagy mégse?
Miért kísért megannyi démon?
Csak sikoltanék a csendbe.
Foszló idővel összekötni
múltat jövővel: itt vagyok;
mégis a jelen csak nem érti:
hová lettek a hajnalok?
Ki voltam? És most? Nem tudhatom:
ellobbant minden tábortűz;
és elvesztettem e világon
a szót, mely újra összefűz.
Rácsodálkozok önmagamra,
és lám, a legény visszaint:
miért e sóhaj, mondd, cimbora?
hisz kisfiú vagy már megint…
Author: Reinitz Zoltán
Gyermekkorom óta azt éreztem, hogy versírás számomra nem egy múló szeszély, hanem valami fontos dolog. Fiatal felnőttként találtam meg a saját hangomat, amelyet, egy bő évtized hallgatása után, egy mély érzelmi-szerelmi válság nyomán tudtam folytatni. A versek pedig azóta is megtalálnak, jönnek a semmi ködéből, immár három unoka nagyapjaként, de örök kamasz maradva. Van, hogy hosszabb szünettel, van, hogy sűrűbben, de életem részévé váltak, és támogatást adnak minden nehezebb élethelyzetben – még ha sokáig többnyire csak az asztalfiókban és a szívemben őriztem is őket. 2026 nyarán jelenik meg első verseskötetem, „Félálom blues” címmel. Ez olyan leküzdhetetlen inspirációt adott, hogy fél év alatt elegendő vers gyűlt össze már a következőhöz is. Az antológiák, pályázatok, blogok visszajelzése azonban továbbra is fontos útmutató számomra, amit éppen ezért nagyon komolyan veszek.
