Silas azon mosolygott magában, mit gondolhattak a parton bámészkodó falusiak. Ha felnéztek a sziklaszirtre, magányos, fiatal férfit láthattak, aki hosszú pózna végén vonagló, szőrös állatot tart a szélbe a háborgó tenger felett.
Előző nap a panzió vezetője, a horgolt mellényt viselő tömzsi asszony is gyanakodva vizsgálta a csomagját, amikor bejelentkezett.
– Remélem, nem fegyvert rejteget abban – mutatott a hosszúkás tokra.
Silas felkacagott.
– Dehogy. Hangmérnök vagyok. Ez az irányított mikrofonom.
Az idős nő felhúzta borzas szemöldökét.
– Természethangokat rögzítek – magyarázta Silas. Körmével a borostáját sercegtette, mintha szemléltetni kívánta volna szakmáját. – Úgynevezett „fehér zajt”, amit aztán relaxációs alkalmazásokhoz használnak fel, hogy a hallgatók könnyebben elaludjanak.
– És miért pont ide jött? – kérdezte gyanakodva a panziósnő.
– Az organikus zajok megnyugtatóbbak az emberi fülnek, mint amit a stúdióban állítunk elő. A maguk faluja távol esik a nagyvárosoktól, folyton zúg a tenger és süvít a szél.
Az öregasszony nem válaszolt, de arca elkomorult. Silas nem erőltette tovább a társalgást, időben nyugovóra tért, hogy másnap korán elinduljon az első hangminták begyűjtésére.
Barátságosan leintett a falusiaknak. A reggeli fények vidáman ficánkoltak az öböl víztükrén. Szétcsavarozta a póznát, a mikrofonról lehúzta a bundás huzatot, amit a szakmában csak „döglött macskának” neveztek. Odalentről kíváncsi tekintetek kísérték minden mozdulatát. Úgy tűnt, ez is csak olyan falu, mint a többi. Senki nem siet sehova, és mindenkit a másik dolga érdekel, bár Silasnak feltűnt, hogy ráérős közönsége jobbára a helyi asszonyokból állt.
Vállára kapta a felszerelését, és megindult az ezüstzöld levelű bokrokkal övezett ösvényen a kikötő felé. Szállásadója figyelmeztette, hogy az évnek ebben az időszakában a kevés vendég miatt nem szolgálhat reggelivel, de ajánlott egy éttermet, Silas oda tartott.
Miközben egymagában ücsörgött a viharvert csehó halszagú teraszán, a vízen ringatózó halászhajókat figyelte. A halászok a hajnali fogás kirakodása után magasnyomású vízsugárral mosták a fedélzeteket. A szivattyúk dohogásának ütemére lüktetve fröcskölt a véres víz a tengerbe.
A panzióba visszatérve nekiült a hanganyag tisztításának. Kisöpörte a mély dobbanásokat, amelyeket a széllökések ütöttek be a felvételbe. Elvégezte a szirt két oldaláról rögzített sávok sztereó szétnyitását, ezt követően elkülönítette a tengerzúgás és a szél frekvenciáit. És ekkor különös jelekre figyelt fel.
Mozdulatlanul meredt a laptop képernyőjére, amelyen színes csíkok jelölték a hangsávokat. Apró, tűhegyes tüskék sorakoztak 400 és 800 Hertz között.
Képtelenség – gondolta. Ez az emberi magánhangzók tartománya.
De hát rajta kívül senki sem volt a szirten. A legközelebbi emberek lent álltak a parton, alig nagyobbnak látszottak a hangyáknál. Bármennyire is érzékeny a mikrofonja, akkora szélben csak annak a hangját rögzítette volna, aki ott áll közvetlenül mellette.
A férfi megborzongott. Az ablakhoz sétált. Innen épp a kopár sziklaszirtre látott rá. Kietlennek tűnt, csak a homoktövis bokrok tüskés ágai kapargatták az eget.
Magára rántotta katonai dzsekijét és a felszerelésével levonult a recepcióra. Az idős panziósnő felemelt tenyérrel üdvözölte.
– Kávéval azért tud nekem szolgálni? – érdeklődött a hangmérnök, mire az asszony már fordult is a kapszulás géphez.
– Újabb felvétel? – kérdezte.
Felbúgott a kávéfőző, és Silas orrát azonnal megcsapta a zamatos fekete otthonos illata.
– Minél több a nyersanyag, annál teltebb lesz a hangzás – válaszolta. – Nem véletlenül választottam a maguk szikláját. Az időjárási adatok szerint itt sohasem áll le a szél.
A nő Silas elé helyezte a gőzölgő bögrét.
– Azt tudta, hogy a helyiek Suttogó-szirtnek hívják?
A férfi csodálkozva nézett rá.
– Ezek szerint maga nem helyi?
– A városból költöztem ide. A nagyapám itt volt halász. Fiatalon meghalt, a nagyanyám eladta a hajókat és megvette a panziót. Aztán az anyám üzemeltette, ő is korán megözvegyült. Én inkább elmenekültem a városba, sosem bírtam ezt a helyet. Anyám halála után mégis visszatértem. Megörököltem a panziót. Eladtam volna, de nem találtam vevőt, a pénz viszont kellett, így kénytelen voltam átvenni a vezetését. Aztán itt ragadtam. Azóta hallgatom a szirt suttogását.
Az öregasszony elhallgatott. Silas belekortyolt a forró kávéba.
– Meséljen.
A panziósnő habozott. A társalgó ablakán át az öböl vizére meredt, túl a hullámtörőn. Megköszörülte a torkát, és olyan arckifejezéssel fordult a férfihoz, mintha a hiszékenységét tenné próbára.
¬– Van egy régi, helyi legenda. Meglehetősen bizarr történet, de néhány kíváncsi turistát idevonz a faluba. Egykoron, heringrajzás idején az összes halászhajó kint volt a tengeren. Szürkületkor hajóztak ki, mert a hering fényérzékeny állat. A halászokat úgy lefoglalta a bőséges fogás, hogy későn vették észre a közelgő vihart. Az asszonyok igyekeztek őket figyelmeztetni a szirtről, de a jelzőtüzeket eloltotta az orkán. A szemük láttára csapott le a villámló pokol a hajókra, és pusztította el az egész flottát. Tehetetlenül nézték a sorra kihunyó árbócfényeket, ahogy férjeik és fiaik odavesztek. Azóta fúj megállás nélkül a szél a szirten. Azt beszélik, viharos éjszakákon az asszonyok torkából feltörő sikolyokat is hallani.
A panziósnő legyintett, mintha szúnyogot hessegetne el az arca elől, és elvitte Silas bögréjét a mosogatóhoz.
A férfi döbbenten meredt maga elé. Felkapta a felszerelését, és elindult a szirtre vezető meredek ösvény felé. A lehető legtöbb irányból és hullámhosszon igyekezett felvételeket gyűjteni. Egy lélek sem zavarta meg a munkában, csak a gyomrát mardosó éhség miatt fejezte be. Kihagyta az ebédet, a nap pedig már lefele ereszkedett. Betért a már ismert, lerobbant kocsmába, az egyetlen helyre a faluban, ahol ételt szolgáltak ki. Rajta kívül csak néhány szótlan férfi iddogált a sötét sarkokban. Marinált heringet evett rozskenyéren, amely olyan sötét és nehéz volt, mint az iszap. Étkezés után rohant vissza a panzióba az új felvételekkel.
A hangsávok között ugyanazokat a mintákat találta. Odakint már sötétedett, Silas a monitor kék fényében görnyedt a fájlok felett. Felerősítette a középfrekvenciákat, a többi filtert lehúzta, hogy levágja a tenger mély, zavaró dübörgését. Csak a szélzúgás maradt: egy steril, sziszegő sáv a kijelzőn. De amikor ráengedett egy agresszív kompresszort, a hullámok kisimultak, és a fehér zaj sűrű szövetéből váratlanul éles, ritmikus tüskék döftek ki. Ez már nem a szél hangja volt. Mintha több tucatnyi emberi torok egyetlen ütemre préselte volna ki magából a levegőt.
Ám bármennyire is igyekezett elkülöníteni és felerősíteni az emberi hangokat, nem értette, hogy mit mondanak. A színes tüskékből csak annyi látszott, hogy szabályos ütemben ismételgetnek valamit.
Tompa moraj rezegtette meg az ablakokat. Silas úgy belemerült a munkába, hogy nem vette észre a hegyek felől leereszkedő fellegeket. Az öböl vize acélkékről tintafeketére váltott. A szirtre vezető ösvény mellett a homoktövis ágak egy pillanatra megdermedtek, mintha láthatatlan karmester intett volna nekik. A mozdulatlan némaság azonban csak pár pillanatig tartott. Felizzott a villámfény, és a felrobajló mennydörgéssel együtt lecsapott az első szélroham a szirtre. A vihar nem kopogtatott, berúgta az ajtót.
Silasnak eszébe jutott a régi történet. A halászhajók pusztulása a viharban, és a zokogó özvegyek.
Kapkodva állította össze a felszerelését, oldaltáskájába csúsztatta a laptopját, előtte beállította a zajszűrő programot, és csatlakoztatta a fejhallgatót. Belebújt vízhatlan dzsekijébe, és rohant le a lépcsőn. A társalgóban csak a régi, rojtos lámpaernyők világítottak, a sápadt fény vibrált, ahogy újabb és újabb villámok csaptak le a közelben. A panziósnőt sehol sem látta.
Nekivágott a szirtnek. Időközben leszállt az este, de a fehér kavicsos ösvényt a sötétben is jól tudta követni. Időnként villámfény világította meg előtte a sziklát. Az eső csapkodta az arcát, szorosabbra húzta a kapucniját. A fennsíkra felérve kis híján ledöntötte a lábáról a szél. Bekapcsolta a mikrofont és lassan körbeforgott vele. Fejhallgatójába már az ekvalizeren át érkezett a tisztított hang.
Emberi suttogás.
A vihar rángatta a kezében a mikrofonrudat, igyekezett meghatározni, melyik irányból erősebb a jel. Aztán rájött, hogy nem attól változott a hangok ereje, hogy honnan érkezett a szél, hanem a lökések erősségétől. Ahogy az égiháború orkánerejűvé fokozódott, a süvítésben rejlő emberi hangok egyre tisztábbakká váltak.
Női kórus.
Először csak ritmikus lüktetés volt. Fojtott hangáradat. Silas lehunyta a szemét, hogy csak a hallására koncentráljon. A szívverése felgyorsult.
A vihar bömbölve rohamozta a szirtet, le kellett térdelnie, hogy ne lökje fel.
A fejhallgatóban nem sírást hallott. A hangok nélkülöztek minden emberi melegséget vagy fájdalmat. Élesen és ritmikusan vágtak a fülébe, mint a mészárszéken csattanó bárdok. Ezek a nők nem jajgattak, hanem kántáltak.
Nem siratták a halottaikat. Hívtak valakit. Régi nyelven szóltak. Silast hátborzongató deja vu érzés fogta el. Megértette a soha nem hallott szavakat. Már tudta, hogy a legenda igaz, csak kicsit másként, mint ahogy az öregasszony elmesélte. Azon a viharos éjjelen a nők a szirten nem a fájdalomtól ordítottak, hanem átkoztak.
Le akarta tépni magáról a fülhallgatót, de a keze megdermedt. A hangok hirtelen irányt váltottak. A kántálás ritmusa megtört, és a kórusból egyetlen, halk, tűhegyes suttogás vált ki, egyenesen a jobb fülébe, túl minden digitális szűrőn.
– Meghallottál minket, Silas.
Odapillantott. A felizzó villámfényben esőköpenyes, csuklyás nőket látott. Mozdulatlanul álltak körülötte. Egyikük közelebb lépett, ő szólt hozzá. Felismerte a panziósnő arcát, amely fénylett az esővíztől és a sós permettől.
– Megértetted a hangunkat és hittél bennünk.
Gyomorszaggató dörrenés rázta meg a szirtet. Silas csak arra tudott gondolni, hogy igaz, amit a hangok suttogtak. A halászok nem baleset áldozatai voltak. A férfiak a faluban uralkodó asszonyi zsarnokság és a falu sötét rítusai elől próbáltak elhajózni, asszonyaik pedig nem szemtanúi voltak a tragédiának, hanem az okozói. Ők idézték meg a vihart. A szélben azóta is hallható „jajgatás” valójában éhes hívóének, ami újabb áldozatokra vár.
Silas rémülten pillantott le a falu felé. Csak az utcai lámpák pislákoltak, a házak ablakai kivétel nélkül sötétek voltak. Mintha a férfiak tudták volna, hogy a viharos éjszakán számukra biztonságosabb a falak mögött maradni, és tudomást sem venni a külvilágról.
A falu asszonyai felsorakoztak előtte. A vihar alábbhagyott, de a tompa mormogás nem szűnt meg a fülében. A nők megindultak felé. Tettek egy lépést, megálltak, majd újra előreléptek.
Fenyegetően közeledtek, Silas önkéntelenül hátrált. A mikrofont kiejtette a kezéből, a táska lecsúszott a válláról, a fejhallgató kábele kicsúszott a laptopból. A sorfal már csak pár lépésre volt tőle. Menekült volna, de a háta mögé pillantva látta, hogy nincs hova. A fülére boruló kagyló elszigetelt csendjében már csak a saját szíve dobolt – miközben a szirt széléről a sötét sziklák közt háborgó vízbe zuhant.
Author: Dömötör László
Merítés-díj Top 10-es szerző Többkötetes író vagyok. Regényeim és novelláim a valóság és a képzelet határán egyensúlyoznak, ahol a fojtogató rejtélyek mellett a hangulatok ereje dominál. Történeteim védjegye a váratlan fordulat: nálam az olvasó az utolsó oldalig sem dőlhet hátra. Számomra a valóság csak a startvonal.
