Kornél a sötétségbe mered. Verandáján áll és dohányzik. Közben a gyengefényű izzó karcosan berregni kezd, a szél felerősödik. Szaladnak a gallyak. Úgy érzi, mintha figyelnék. Hidegen fut végig a gondolat testén. Életét a néprajznak és a szociológiának szentelte, de sose hitte volna, hogy pont e kedves tudományok taszítják az őrület szélére. Mert bizony komoly a helyzet. Pontosan tudja, hogy mennyire ingatag lett elmeállapota az utóbbi hónapokban. Babonák és néphitek, legendák és mítoszok másznak a valóság bőre alatt. Ráncos arcok, és száraz, fehér nyelvek remegték el a meséket, melyek most gonoszul kifeszültek fejében. Lehet, hogy az igazság nem embernek való.
Még két éve nyáron bérelt ki egy vályogházat Rezestőn, a Mátra szívében megbúvó, alig száz lelket számláló községben, aztán valahogy itt ragadt. Sokat hallott a helyi mondákról és furcsa történésekről, illetve némely, töretlenül fennmaradt pogány szokásról. Személyesen akarta mindezt megtapasztalni. Fel akarta térképezni az ismeretlent, nagy felfedezésre vágyott. Ráadásul Detreszéke sincs messze, ahol kedvenc írója, Fejérházy Sándor élt, és fejezte be tragikus életét. Romos kúriáját mindenképpen meg fogja látogatni, hogy lerója tiszteletét.
Miután berendezkedett, nem könnyen, de barátságot kötött az itt lakók többségével. Komor és szigorú emberek voltak, de szerencsére kíváncsiak is. A kutató városi szellemisége, és kiterjedt tudása, vonzotta őket. Úgy tekintettek rá, mint egy festményre, ami a megváltozott, modern világot ábrázolja. Az idős emberek pedig szeretnek mesélni. Sok mást amúgy se tehetnek. Boldogok voltak, hogy az idegen osztatlan figyelmét élvezhetik, és újra számítanak pár percig. Koboldokról és lidércekről szőttek történeteket, meg az ördögről, aki nyárestéken asszonyokat rabol. Kornél nagyon élvezte a beszámolókat, amiket a szokatlan tájszólás csak tovább színesített. Egyébként az ördög leírása, (ha eltekintünk a szarvaktól és a patáktól) kísértetiesen emlékeztetett a Mészáros Miskára, aki, helyi szépfiú hírében állt. Inkább voltak viccesek és elnagyoltak ezek a kitalációk, mintsem félelmetesek. Mondhatni, a helyi psziché állapotát tükrözték, nem pedig valami természetfelettit vagy megmagyarázhatatlant.
Az első furcsaság szeptember 21.-én ütötte fel a fejét. A férfi végre részese lehetett a vágyott szokatlannak. Már kora reggel, minden ház falára sárga rongyokat aggattak vagy szögeltek fel. A porták előtt tüzeket raktak, amiket egész nap őriztek. Mindenki otthon maradt. A polgármester elmondta, hogy így adnak hálát a meleg nyárért, és jelzik a közelgő sötétségnek, hogy szívükben a fény továbbra is él. A sárga leplek a napot jelképezik, a tüzek pedig az emberek hitét. A kutató egyszerűnek, és tisztának találta ezt a szokást. Este, az előző hajnalban levágott ökör húsát osztották szét, melyből senki sem evett, csak a tűzbe dobták a darabkákat. Az ételről való lemondás, a test másodlagosságát jelentette, és az elme diadalmát a megfogható felett. Éjfél után nagy vigadalom kerekedett. A gyerekek még ekkor is az utcákon szaladgáltak és játszottak. Előkerültek az italok és a hangszerek. A fiatal asszonyok csavarodva hullámoztak a tűz körül a hegedű őrült ritmusára. Ismeretlen népdalokat kántált a tömeg. Olyan volt az egész, mint egy vonzó, de veszélyes álom. Hamarosan a férfi is az ünneplők közé állt. Családtagként üdvözölték, ami nagyon jól esett neki. A bor gyorsan fogyott, a kedv egyre tüzesebb lett, de se szóváltás, se verekedés nem alakult ki. A helyiek tényleg szerették egymást, a zsörtölődések pedig inkább voltak kötelező kellékei egyfajta hierarchiának, mintsem valós sérelmek megnyilvánulásai.
A néprajztudós hajnalban indult haza, erősen ittasan. A főtéri vigadalom zaja lassan tompult, ahogy távolodott a gyéren kivilágított utcák felé. A házak előtt még parázslottak a tüzek, de már nem vigyázta őket senki. A közvilágítás fehéren mutatott a repedezett betonútra. Egy dalt kezdett énekelni jókedvében, hamisan és pontatlanul. A végén felkiáltott: „Nekem semmi más nem kell!” Valami furcsát érzett ekkor. Megállt és körbenézett. Nem visszhangzott az utca. Vicsorgott a csend. Senkit nem látott, a jószágok se bőgtek, a kutyák se ugattak. A rémület finoman testére csavarodott és lassan szorítani kezdte. Nem tudta, hogy miért fél vagy, hogy mitől? Egyszerűen csak így volt. Mintha csapdába esett volna. Egy dermedt pillanat, amiből nincs kiút. Hamisságot sugárzott a kerítés, az árkok és az ablakok. A fekete szilvafákról, árnyékok potyogtak alá. Furcsa és éhes árnyékok. Futásnak eredt, de az utca sehogy se akart véget érni. Cipője sem kopogott, az odébb rúgott kavicsoknak sem volt hangjuk. A pánik teljesen eluralkodott rajta és fulladni kezdett. A földre térdelt és próbált mély lélegzetet venni. Lábaiban ekkor olyan fagyosság kezdett folyni, hogy azt hitte belehal a fájdalomba. Nem tudott tovább menekülni, nem tudott tovább harcolni. Elkeseredésében az égre tekintett és megpillantott egy vörös csillagot, ami minden másodperccel egyre fényesebbnek és közelebbinek tűnt. Nem is csillag volt, hanem tűzcsóva, ami megállíthatatlanul közeledett felé. Behunyta szemeit, és felkészült, hogy szembenézzen az elkerülhetetlennel. Ekkor erős szorítást érzett vállain, és valami fölfelé rántotta.
– Bolond! Bolond ember! Mit képzeltél? – ordítja le egy szakadt kabátos idős férfi
Kornél a földön hever, és még mindig homályosan lát, a világ fel-le kavarog. Csak az alak kezében fénylő fáklya körvonalait tudja kivenni.
– Tessék? – kérdez vissza kábultan
– Ne lépj az árnyékba! Nem szabad!
A megmentő látja, hogy az idegen képtelen felkelni és rossz állapotban van. Nagyot sóhajt, szitkozódik egyet, majd könnyedén vállára kapja és hazaviszi. A kanapéra fekteti, levetkőzteti és átnézi a testét. Kornél még mindig nem tudja, hogy mi történik, beszélni se tud. Lassan elmosódik minden, és másnapig meg se mozdul.
Kora reggel, kardamom friss illata rázza fel a meggyötört vendéget. Az idős úr a konyhában tüsténkedik. A kotyogó türelmetlenül felfortyan, a szalonna tömény illata a nappaliba ömlik. A majd két méter magas, szakállas vendéglátó kedvesen egy székre teszi a reggelit, a kanapéhoz tolja, és bólint. A tudós kérdés nélkül nekiesik az ételnek. Talán még sohasem érezte ilyen éhesnek magát. Gyorsan végez, és csak ekkor fogja fel, hogy milyen illetlen volt.
– Jaj, bocsánat! Kérem, ne haragudjon! Még be se mutatkoztam! – szabadkozik zavartan
– Ennie kellett, most az volt a fontosabb! Tegnap csúnyán megjárhatta volna! Egyébként meg, tudom ki maga.
– És ön? Még sose találkoztunk!
– Károly. Szirtes Károly vagyok.
– Örvendek! Mi történt? Mi volt az a lidércnyomás? Maga is látta őket?
– Mondhatjuk úgy, hogy megtalálta, amiért idejött. – Élcelődik kissé gúnyosan az öregember, mielőtt rendesen válaszolna – Tegnap este foglyul ejtették. És sajnos minden pillanat valóságos volt.
– Hogyan lehetséges ez? És mik potyogtak a fákról?
Az öreg karosszékébe huppan, megrázza a gyufásdobozt, és pipára gyújt. Ráncai még mélyebbre szaladnak.
– Maga is sejtheti, hogy minden mesének és legendának, van némi valóságalapja. Én azt vallom, ha valamiben elegen hisznek, akkor elmosódhat a képzelet és a valóság határa. „Mert bizony mondom néktek: ha akkora hitetek volna, mint a mustármag, és azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen oda! – odamenne, és semmi sem volna lehetetlen nektek.” Ami tegnap becserkészte, azt a gyermekek ijesztgetésére találtuk ki. Nem volt valóságosabb, mint a vasorrú bába, vagy a Vörös Detre. Most pedig úgy állunk, ahogy állunk.
– Ez őrület! És mit lehet tenni? – kérdezi Kornél zaklatottan
– Nem sokat. Csak este ne lépjen az árnyékokba! A vadászat tavaszig tart. A házak biztonságosak. Lehet, ez az ára, hogy nem tértünk át az igaz hitre, de az is lehet, hogy nincs összefüggés. Nem tudom.
– Ez azért elég kevés! Ezt ön is érzi! Csak itt van ez a valami, vagy máshol is felütötte a fejét?
– Nem tudok róla, hogy máshol is látták volna. Maga viszont nagyon szerencsés, hogy megúszta azzal a pár karcolással a lábán! Menjen most haza, pihenje ki magát, és ha rám hallgat, nem bolygatja tovább ezt a témát. Nem lehet mindent irányítani kutató úr!
A férfinek még számtalan kérdése lenne, de Károly ábrázata ellentmondást nem tűrő. Ezt a beszélgetést befejezte. Kornél otthon azonnal laptopjához ül. Az internet lassú és szakadozik, így nehéz a keresgélés. Csak pár, furcsa bejegyzést talál különböző fórumokon, de egyik leírás se hasonlít arra, amivel hajnalban találkozott. Átlapozza könyveit, lázasan kutat. Nem talál semmit, ami tovább fokozza idegességét. Lábán a sebek lüktetnek. Letolja nadrágját és rájuk néz. A hegek jéghidegek, lila és fekete színekben játszanak. Elég csúnya látvány. Most nincs ideje ezzel foglalkozni. Újra olvasni kezd, és közben ebédelni is elfelejt. Képtelen elfogadni, hogy nem kap rendes válaszokat. Estére teljesen kimerül, és íróasztala fölött éri az álom.
Másnap körbejár Rezestőn, és kérdezősködni kezd. Van, aki értetlenül mered rá, de van olyan is, aki látható, hogy nem akar ilyesmiről beszélni. Bohánc Júlia végül csak kötélnek áll, mert nagyon tetszik neki Kornél. A község szélén lakik, közel az erdőhöz. Egyedül ápolja idős édesanyját, akitől még régebben hallott pár rémtörténetet, ami hasonlít a kutató lázálmaihoz. A nappaliban ülnek le, míg az anyóka a hálószobában szundít. Elmeséli, hogy annak idején, árnyékokkal riogatták, melyek éjszaka gyermekekre vadásznak. Így akarták elkerülni, hogy kiszökdössön, vagy éjjeli kóborlásra adja a fejét. Csak annyit tud még, ha „leheletet és vágyat” áldoznak az emberek, az távol tartja a gonosz erőket. A férfi hálás ezért a kevésért is. Kezet csókol a fiatalasszonynak és elbúcsúzik.
Továbbra is nyugtalan. Csak pár darabkát lát az összképből, ami rosszabb, mintha nem látna semmit. Az erdőbe lép, és hosszan vándorolni kezd. Szeretné kiüríteni a fejét, szeretne megnyugodni, kitisztulni. Gyermekként, ha valami baja volt, a szegedi boszorkányszigeten sétált végig, egészen a régi homokbányáig. Mire meglátta a sárgálló dombokat, már sokkal jobban érezte magát. Itt, a hatalmas tölgyesek kezdik csillapítani. Ezerszer hallotta már, ahogy a szél megrázza a lombokat, mégis minden alkalommal újszerű az élmény. Hegymenetben mászik, míg végül a csúcsra ér. Itt ritkásabb a fatenger, körbe lehet tekinteni a tájon. A Mátra már elpilledt, szürkés-vörös takarót húzott. Hullámzik az alant, éles a levegő. A férfi rágyújt és tovább szemlélődik. Mintha szófoszlányokat hallana. Cigarettája az. Suttog hozzá. Szabályosan hallja a pattogó szavakat. „Indulnod kell! Menj vissza Júliához! Adj neki levegőt és vágyat, akkor meggyógyulsz! Siess, nem maradt sok időd!”
Kornél, most már biztos abban, hogy elvesztette józan eszét. Futásnak ered, közben fennhangon szapulja magát, hogy felnőttként, egy cigi tanácsát kezdte követni. Nevet is az eseten, de csak elkeseredésében. Az árnyak már fölé borulnak, lassan körbeveszik, ahogy a napfény elvékonyodik. A levegő percről-percre hűvösebb. Valahol messzebb, állatok fészkelődnek a levelek között, aminek most nagyon örül. Fél, hogy újra a csendbe zuhan. Elered az eső és villámok dörömbölnek az égen.
Végre a kis házikóhoz ér. Az ablakban petróleumlámpa pislog. A háta mögött némul a világ, de az eső még tompán dobol. A lába egyre hidegebben mardos, mintha jéggé akarna változni. A küszöb alatt kiszűrődő fénysugárra ugrik, és hangosan bekopog. Júlia meglepetten nyit ajtót, és beengedi a bőrig ázott kutatót.
Az asszony tiszta ruhákat keres a vendégnek. Unokatestvére itt hagyta pár ingét és farmerét, mielőtt elköltözött Mátrafüredre. Miután átbeszélik, hogy mi történt, a lámpa megrezzen és szinte teljes sötétségbe borul a ház. A nő ösztönösen a férfihez bújik és ajkaik találkoznak.
Kornél a sötétségbe mered. Verandáján áll és dohányzik. Gondolatok cikáznak fejében. Elfogadó, szerény és belátó lett. Érzi a hely szellemét. Lábán, pár karcolás hordoz súlyos emlékeket, melyek egyre könnyebbek, ahogy telnek a napok. Felesége hátulról átöleli. Szorítás, levegő, csók. Cigarettája azóta nem beszélt hozzá. Talán nem is bánja. Reméli, hogy az árnyak a helyükön maradnak, és a tündöklő hold fénye megóvja őket a jövőben is.
Author: Garzó Márk
1988-ban születtem Szegeden. Tanulmányaimat a József Attila Tudományegyetemen, mint vallástudós fejeztem be. Rendszeresen írok novellákat, már gyermekkorom óta. Felnőttként, elsősorban a magyar folklór, a néphit és a vallási hagyományok ihlette történeteket fogalmazok meg, melyeket kortárs környezetben, saját mitológiai világba ágyazok. Írásaim középpontjában az emberi kapcsolatok, a hit, az emlékezet és a természetfelettivel való találkozás áll. Az írás megfigyelés, átváltozás és összeolvadás. Reménykedem, hogy ez utóbbi gondolatomban többekkel is osztozhatok.
