Előszó
Vannak álmok, amelyek reggelre eltűnnek. És vannak, amelyek után egész nap úgy érezzük, mintha valamit elfelejtettünk volna.
De mi történik, ha az álom valójában egy emlék?
Már több mint három hete ugyanazzal az álommal ébredt.
Mindig ugyanott kezdődött.
Egy hosszú, keskeny utcán állt, amelyet soha életében nem látott, mégis minden részletét ismerte. A házak ablakából meleg, sárgás fény szűrődött ki, a járdát pedig vékony esőréteg borította. Az utca végén egy régi óratorony állt. Az óra mindig pontosan tizenegy óra tizenhét percet mutatott.
És mindig ott volt a lány.
A buszmegállóban ült, egy kopott fa padon.
Hosszú, barna haja volt, kezében egy kék esernyőt tartott, és valahányszor meglátta a fiút, elmosolyodott.
– Már azt hittem, ma nem jössz.
A fiú sosem tudta, hogyan válaszoljon erre.
– Honnan tudtad, hogy jövök?
A lány vállat vont.
– Mindig eljössz.
A fiú ilyenkor felébredt.
Az első néhány alkalommal azt hitte, csak egy furcsa álom.
Aztán megszokta.
Később már várta.
Az ismeretlen lányt nem tudta kiverni a fejéből. Nem tudta, ki volt, honnan jött vagy miért éppen ő jelent meg újra és újra az álmaiban.
A legkülönösebb mégis az volt, hogy a lány minden éjszaka emlékezett az előző beszélgetésükre.
– Tegnap azt mondtad, hogy félsz a magasságtól – jegyezte meg egyszer.
– Én mondtam?
– Igen.
– Nem emlékszem.
A lány elmosolyodott.
– Én emlékszem helyetted is.
Egyik este a fiú megkérdezte tőle a nevét.
A lány sokáig hallgatott.
– Lilla.
A fiú elmosolyodott.
– Szép név.
– Tudom.
– Te mindig ilyen szerény vagy?
– Csak veled.
Nevettek.
Aznap este tovább maradtak együtt, mint valaha. Beszéltek az iskoláról, a családról, arról, hogy ki mitől fél, és arról is, mit szeretnének egyszer elérni.
A fiú közben egyre inkább azt érezte, hogy Lilla nem álombeli ember.
Túl valóságos volt.
Túl ismerős.
Amikor Lilla ránézett, olyan érzése támadt, mintha valami régi emléket próbálna előhívni magából.
– Találkoztunk már? – kérdezte végül.
Lilla nem válaszolt.
– Lilla?
A lány lehajtotta a fejét.
– Talán.
– Mikor?
– Nagyon régen.
– De én biztosan emlékeznék rád.
Lilla szomorúan elmosolyodott.
– Nem biztos.
Másnap reggel a fiú egy furcsa érzéssel ébredt.
Valamit elfelejtett.
Nem tudta, mit.
Egész nap ezen gondolkodott.
Az iskolában a telefonját nézegette, amikor véletlenül megnyitotta a galériát. Régi fényképek között keresgélt.
És akkor meglátott valamit.
Egy fényképet.
Ő volt rajta.
Csakhogy nem egyedül.
Mellette egy barna hajú lány állt.
Kék esernyő volt a kezében.
A fiú kezéből kiesett a telefon.
A kép dátuma:
2016. október 14.
A fiú elsápadt.
2016-ban még kisgyerek volt.
A fénykép hátulján pedig egyetlen mondat szerepelt:
„Lillával, az utolsó őszünkön.”
Aznap este alig várta, hogy elaludjon.
Amikor újra megjelent az utcán, szinte futva ment a buszmegállóhoz.
Lilla ott ült.
De most nem mosolygott.
– Te tudod, mi történik? – kérdezte a fiú.
Lilla bólintott.
– Tudom.
– Ki vagy te?
A lány szemében könnyek jelentek meg.
– Már elmondtam.
– Nem. Nem mondtad.
– Dehogynem.
Lilla felállt.
– Csak te már nem emlékszel.
A fiú közelebb lépett.
– Miért?
– Mert így kellett lennie.
– Mi történt velünk?
Lilla az óratorony felé nézett.
Az óra most is tizenegy óra tizenhét percet mutatott.
– Tíz évvel ezelőtt találkoztunk.
– De én nem emlékszem rád.
– Tudom.
– Miért?
Lilla megtörölte a szemét.
– Mert azon az estén megígérted nekem, hogy soha nem felejtesz el.
A fiú szíve összeszorult.
– És elfelejtettelek?
– Nem önszántadból.
– Akkor hogyan?
A lány lehunyta a szemét.
– Baleset volt.
Csend lett.
A fiú lassan hátralépett.
– Mi történt?
– Aznap este hazafelé mentünk. Esni kezdett. Egy autó megcsúszott.
Lilla hangja elcsuklott.
– Téged kórházba vittek. Én pedig…
Nem fejezte be.
A fiú már tudta.
– Te meghaltál.
Lilla bólintott.
A fiú sokáig nem szólt.
Most már értette, miért volt mindig eső.
Miért mutatott az óra mindig tizenegy óra tizenhetet.
És miért érezte úgy minden este, hogy már régen ismerte ezt a lányt.
– Akkor miért vagy még itt?
Lilla ránézett.
– Mert te nem tudtál elengedni.
– Én nem is tudtam, hogy emlékezhetnék rád.
– A szíved tudta.
A fiú szeméből könnyek csordultak le.
– Miért mondod ezt most?
Lilla közelebb lépett.
– Mert holnap már nem fogsz rám emlékezni.
– Mi?
– Ez az utolsó éjszakánk.
– Nem!
A fiú megragadta a lány kezét.
– Nem akarom, hogy eltűnj!
Lilla megszorította a kezét.
– Tudom.
– Akkor maradj!
– Nem lehet.
– Miért?
– Mert az élet nem az emlékezésről szól.
A lány elmosolyodott.
– Hanem arról, hogy tovább tudsz menni.
A fiú felébredt.
Reggel volt.
A szobájában feküdt.
Az első pillanatban pontosan tudta, mit álmodott.
Aztán pislogott.
És nem jutott eszébe a lány neve.
Megijedt.
Felült az ágyban, és megpróbált visszaemlékezni.
Barna haj.
Kék esernyő.
Egy régi utca.
Egy óratorony.
De az arc már kezdett elmosódni.
A fiú felvette a telefonját.
Megnyitotta a régi fényképeket.
A kép még mindig ott volt.
Csakhogy most már nem tudta, ki áll mellette.
A fénykép alatt egyetlen mondat szerepelt:
„Lillával, az utolsó őszünkön.”
A fiú sokáig nézte.
Nem emlékezett rá.
De valamiért sírni kezdett.
Évekkel később egy őszi estén ugyanazon az utcán sétált.
Nem tudta, miért járt arra.
Talán csak véletlen volt.
Esni kezdett.
A járdán megjelentek az első vízcseppek.
A fiú felnézett.
A távolban egy régi óratorony állt.
Az óra tizenegy óra tizenhét percet mutatott.
Megállt.
Nem tudta, miért.
Aztán meglátott egy kék esernyőt egy buszmegálló mellett.
Egy pillanatra különös melegség töltötte el a szívét.
Mintha valaki régen, nagyon régen, egyszer már azt mondta volna neki:
„Már azt hittem, ma nem jössz.”
A fiú elmosolyodott.
És továbbment.
Nem emlékezett Lillára.
De valahol mélyen, egy elfelejtett emlék mögött, még mindig őrizte annak a lánynak a szeretetét, akit egyszer megígért, hogy soha nem felejt el.
Talán vannak emberek, akiket az emlékezet elveszít.
De a szív nem mindig engedi el őket.
Utószó
Talán az emlékeink idővel elhalványulnak, de az érzések, amelyeket valaki bennünk hagyott, nem mindig tűnnek el velük együtt.
Mert lehet, hogy az eszünk felejt, de a szívünk még emlékszik.
Author: Kaplonyi Dániel Attila
Kaplonyi Dániel Attila vagyok, az Irodalmi Rádió fiatal szerzője. 2009 januárjában születtem. Az írás számomra egy olyan világ, ahol a gondolatokból történetek, az érzésekből pedig szavak születhetnek. Mindig is érdekelt, hogyan lehet néhány mondattal egy teljes világot teremteni, és hogyan lehet egy történeten keresztül olyan érzéseket átadni, amelyeket a hétköznapokban talán nehéz lenne kimondani. Első novellámat 2026 szeptemberében írtam meg. Egy egyszerű ötletből indult, amelyből végül egy teljes történet született. Az írás élménye és az első visszajelzések arra ösztönöztek, hogy folytassam, és újabb történeteket, verseket vessek papírra. Leginkább a misztikus, érzelmes és elgondolkodtató történetek állnak közel hozzám. Szeretem az álmok, a rejtélyek, az emberi kapcsolatok és a képzelet világát, valamint azokat a történeteket, amelyekben a valóság és a fantázia határa összemosódik. Fiatal szerzőként még az írói utam elején járok, de szeretném megtalálni és folyamatosan fejleszteni a saját hangomat. Célom, hogy olyan történeteket írjak, amelyek nem érnek véget az utolsó mondattal, hanem tovább élnek az olvasó gondolataiban. Hiszem, hogy egy történet akkor válik igazán értékessé, amikor az olvasó talál benne valamit, ami hozzá is szól. Egy érzést, egy gondolatot, egy emléket vagy akár egy kérdést. Talán még csak az első oldalaknál járok, de már tudom, hogy szeretném tovább írni a saját...
