Előszó
Vannak hívások, amelyeket jobb lenne nem felvenni.
De mi történik, ha a vonal másik végén nem egy idegen vár, hanem valaki, aki pontosan tudja, mi fog történni?
Néha a legnagyobb rejtély nem az, hogy ki telefonál.
Hanem az, hogy miért.
Minden este pontosan ugyanabban az időpontban csörgött a telefon.
23:59.
Az első alkalommal a fiú azt hitte, véletlen.
A második alkalommal már furcsának találta.
A harmadiknál pedig felvette.
– Halló?
A vonal másik végén néhány másodpercig csak halk zúgás hallatszott.
Aztán egy ismeretlen hang szólalt meg.
– Még van időd.
A fiú megdermedt.
– Ki az?
Csend.
– Hallasz engem?
A vonal megszakadt.
A kijelzőn nem jelent meg telefonszám.
Csak egyetlen szó:
ISMERETLEN.
A fiú aznap éjjel alig tudott elaludni.
Másnap este 23:58-kor már a telefonját nézte.
23:59.
A készülék megcsörrent.
Ugyanaz a hívás.
Felvette.
– Ki vagy?
A hang most tisztábban hallatszott.
– Még van időd.
– Mire?
Hosszú csend.
– Holnap meg fogod érteni.
– Mit?
A vonal megszakadt.
A fiú percekig mozdulatlanul ült.
Másnap reggel semmi különös nem történt.
Az iskola ugyanolyan volt, mint mindig. Ugyanazok az emberek, ugyanazok a folyosók, ugyanazok a tanárok.
Mégis egész nap azt érezte, hogy valami nincs rendben.
Este 23:59-kor ismét megszólalt a telefon.
– Ki vagy? – kérdezte azonnal.
A hang most egészen közelről szólt.
– Te.
A fiú szíve nagyot dobbant.
– Tessék?
– Én te vagyok.
– Ez valami hülye vicc?
– Bárcsak az lenne.
A fiú felállt.
– Honnan tudod a nevemet?
A hang elhallgatott.
Majd kimondta.
A fiú nevét.
Pontosan.
– Mit akarsz tőlem?
– Azt akarom, hogy figyelj rám.
– Mire?
– Holnap este 23:59-kor ne legyél otthon.
– Miért?
– Mert ha otthon maradsz, meghalsz.
A vonal megszakadt.
Másnap a fiú egész nap azon gondolkodott, hogy elhiggye-e.
Talán valaki meg akarta ijeszteni.
Talán csak egy beteg tréfa volt.
De este mégis elment otthonról.
23:59-kor egy közeli parkban állt.
A telefonja csörgött.
Felvette.
– Itt vagyok.
– Tudom.
– Akkor mi történik?
A hang hosszú ideig hallgatott.
– Nézz mögéd.
A fiú lassan megfordult.
Senki.
Csak egy üres pad.
– Mit kellene látnom?
– Azt, amit már egyszer láttál.
A fiú közelebb ment a padhoz.
A padon egy régi fénykép feküdt.
Felvette.
Ő volt rajta.
Ugyanebben a parkban.
Csakhogy a fénykép hátulján egy dátum szerepelt:
Holnap.
A fiú keze remegni kezdett.
– Ez lehetetlen.
– Tudom.
– Te készítetted?
– Nem.
– Akkor ki?
A hang halkabb lett.
– Te.
A fiú nem értette.
Egészen addig, amíg meg nem látta a fényképen a háttérben álló alakot.
Egy férfit.
A férfi kezében ugyanaz a telefon volt, amellyel ő éppen beszélt.
A fiú közelebb hajolt a képhez.
A férfi arca alig látszott.
De valami ismerős volt benne.
Nagyon ismerős.
– Ki van a képen?
A vonal másik végén megszólalt a hang.
– Nézd meg jobban.
A fiú megfordította a fényképet.
A hátulján újabb mondat jelent meg.
„Már csak egy napod maradt.”
A fiú eldobta a képet.
Ekkor megszólalt a park órája.
Éjfél volt.
A telefon kijelzője elsötétült.
A hívás megszakadt.
Másnap reggel a fiú arra ébredt, hogy valaki kopog az ajtaján.
Az édesanyja állt ott.
– Jól vagy?
– Igen.
– Tegnap este elmentél valahová?
A fiú bólintott.
– A parkba.
Az anyja elsápadt.
– Miért?
– Miért kérdezed?
Az asszony sokáig hallgatott.
Aztán leült az ágy szélére.
– Tegnap este… találtunk ott valamit.
– Mit?
Az anyja elővett egy régi fényképet.
Ugyanazt.
A fiú kezéből majdnem kiesett.
– Ezt honnan szerezted?
– A rendőrség találta.
– Mikor?
Az anyja ránézett.
– Tíz évvel ezelőtt.
Csend lett.
– Ez nem lehet.
Az anya könnyes szemmel nézte.
– Fiam, te tíz évvel ezelőtt tűntél el.
A fiú hátrált egy lépést.
– Mi?
– Akkor találtak rád a parkban.
– De én…
A fiú a telefonjára nézett.
23:59.
A kijelzőn egy új üzenet jelent meg.
„Még van időd.”
A fiú lassan megértette.
Nem egy ismeretlen hívta minden este.
Hanem ő maga.
Csak nem a jelenlegi énje.
Hanem az, aki már tudta, mi fog történni.
A telefon ismét csörögni kezdett.
23:59.
A fiú felvette.
Most először nem félt.
– Mit kell tennem?
A vonal másik végén ugyanaz a hang válaszolt.
– Most már emlékszel.
A fiú lehunyta a szemét.
És hirtelen minden visszatért.
A park.
A fénykép.
Az éjszaka.
És az a pillanat, amikor tíz évvel korábban valaki azt mondta neki:
„Még van időd.”
A fiú kinyitotta a szemét.
– Akkor mégis meg tudom változtatni?
A hang elcsendesedett.
– Ezért hívtalak.
A vonal megszakadt.
A telefon órája 00:00-ra váltott.
A fiú pedig tudta, hogy ezúttal nem menekülnie kell.
Hanem vissza kell mennie oda, ahol minden elkezdődött.
Utószó
Talán a jövőt nem mindig azért ismerjük, hogy elfogadjuk.
Talán azért kapunk egy második esélyt, hogy megváltoztassuk azt, amit egyszer már elveszítettünk.
Mert amíg van időnk, addig van választásunk is.
Author: Kaplonyi Dániel Attila
Kaplonyi Dániel Attila vagyok, az Irodalmi Rádió fiatal szerzője. 2009 januárjában születtem. Az írás számomra egy olyan világ, ahol a gondolatokból történetek, az érzésekből pedig szavak születhetnek. Mindig is érdekelt, hogyan lehet néhány mondattal egy teljes világot teremteni, és hogyan lehet egy történeten keresztül olyan érzéseket átadni, amelyeket a hétköznapokban talán nehéz lenne kimondani. Első novellámat 2026 szeptemberében írtam meg. Egy egyszerű ötletből indult, amelyből végül egy teljes történet született. Az írás élménye és az első visszajelzések arra ösztönöztek, hogy folytassam, és újabb történeteket, verseket vessek papírra. Leginkább a misztikus, érzelmes és elgondolkodtató történetek állnak közel hozzám. Szeretem az álmok, a rejtélyek, az emberi kapcsolatok és a képzelet világát, valamint azokat a történeteket, amelyekben a valóság és a fantázia határa összemosódik. Fiatal szerzőként még az írói utam elején járok, de szeretném megtalálni és folyamatosan fejleszteni a saját hangomat. Célom, hogy olyan történeteket írjak, amelyek nem érnek véget az utolsó mondattal, hanem tovább élnek az olvasó gondolataiban. Hiszem, hogy egy történet akkor válik igazán értékessé, amikor az olvasó talál benne valamit, ami hozzá is szól. Egy érzést, egy gondolatot, egy emléket vagy akár egy kérdést. Talán még csak az első oldalaknál járok, de már tudom, hogy szeretném tovább írni a saját...
