Attila, mondd, az hogy’ lehet:
ki költő ma, és hisz, szeret,
feles-
leges?
A vers, az édes, ősi szó,
ha fáj, ha szívdobogtató,
sehol
se szól?
Vagyis, ha mégis, sok tucat
talán-poéta írogat,
miért,
ki ért?
Persze hinni önmagamban
fontos, ám de láthatatlan
a csend,
s a rend.
Vágyálom, bánat, szeretet:
pőre versek, mert idebent
magunk
vagyunk.
Lásd, odakint cifra káosz
kavarog, ha nincsen fárosz,
akár
az ár.
Kocsmahang rikolt a gangon,
borzadok, ha néha hallom
zaját,
s jaját.
Gyűlölet, harag, utálat,
semmi áron nincs bocsánat?
homály,
ha fáj.
S hiába annyi szóvarázs,
zenéje íme disszonáns,
fanyar
magyar.
Kérdem, miért nem értem ezt?
morzsol e kín és nem ereszt –
örök
körök.
Hiszem, szeretve lenni szép,
vajon ki tudja még, miképp,
ha hív
a szív?
Verssoraimmal táncolok,
egyszer újra születni fog,
érted.
érted?
Author: Reinitz Zoltán
Gyermekkorom óta azt éreztem, hogy versírás számomra nem egy múló szeszély, hanem valami fontos dolog. Fiatal felnőttként találtam meg a saját hangomat, amelyet, egy bő évtized hallgatása után, egy mély érzelmi-szerelmi válság nyomán tudtam folytatni. A versek pedig azóta is megtalálnak, jönnek a semmi ködéből, immár három unoka nagyapjaként, de örök kamasz maradva. Van, hogy hosszabb szünettel, van, hogy sűrűbben, de életem részévé váltak, és támogatást adnak minden nehezebb élethelyzetben – még ha sokáig többnyire csak az asztalfiókban és a szívemben őriztem is őket. 2026 nyarán jelenik meg első verseskötetem, „Félálom blues” címmel. Ez olyan leküzdhetetlen inspirációt adott, hogy fél év alatt elegendő vers gyűlt össze már a következőhöz is. Az antológiák, pályázatok, blogok visszajelzése azonban továbbra is fontos útmutató számomra, amit éppen ezért nagyon komolyan veszek.