Felhők a vízben

Felhők a vízben

 

A tóparti fű még magában őrizte a délelőtti eső friss, ázott földillatát, de a nap már magasan járt, és felszárította a part menti kavicsokat. A vízfelszín egyetlen hatalmas, folyékony tükörként terült el a a hegyek ölelésében. Olyan sima volt, mintha nem is víztükör, hanem nehéz, üveglap lett volna. A tó úgy tűnt, mintha nem is víz lett volna, hanem egy másik, fejjel lefelé fordított égbolt.

 

A magasban vakítóan fehér, súlyos gomolyfelhők vándoroltak, de Péter nem felfelé nézett. A fűben ülve, felhúzott térdekkel a lábainál elterülő mélységet figyelte. A vízben a felhők lassan úsztak a zöldes, feneketlen némaságban, mintha a tó egy másik, titkos égboltot nyelt volna le. A csendet csak az a halk susogása törte meg, ahogy a lágy szellő belekapott a part menti növényzetbe. Péter egy fűszálat sodort az ujjai között, teljesen elveszve a látványban.

 

– Ha túl sokáig nézed, beleszédülsz – szólalt meg Anna, miközben óvatosan leereszkedett mellé a puha, talajra. Szoknyája szétterült a fűben, mint a virágszirom.

 

Péter nem fordította oda a fejét, csak a tó egy pontjára mutatott, ahol egy különösen nagy, csipkés szélű felhő tükröződése látszódott.

 

– Nézd meg jól – mondta halkan. – Ott bent, a mélyben, a felhőnek mintázata van. Látom a fodrait, az árnyékait, a fehérségét, a sötétebb foltjait. Pedig tudom, hogy nincs ott semmi. Csak a fény verődik vissza a felszínről. Mégis, ha választanom kellene a fenti, elérhetetlen felhő és a lenti között, én a lentit választanám. Ez kézzelfoghatóbbnak tűnik.

 

Anna elmosolyodott, arcát a meleg napfény felé fordította, majd újra a vizet nézte.

 

– De ez csalás, Péter! A fenti felhőből eső eshet, árnyékot ad, része a világnak. A lenti viszont illúzió. Egy szép hazugság, amit a víz mesél neked. Ha most bedobnék egy követ, a felhőd azonnal darabokra törne.

 

-És a fenti nem törik össze? – kérdezett vissza a férfi, és Annára nézett. – A szél azt is széttépi. Semmi sem marad meg belőle. Mi a különbség aközött, ami a magasban fodzlik szét és aközött, ami a mélyben lesz semmivé? A mulandóságuk ugyanaz. De a vízben lévő felhőhöz kell ez a tó. Kell a nyugalom. Ez a kép a béke gyermeke.

 

Anna letépett egy apró vadvirágot, és a tenyerében forgatta.

 

– Lehet, hogy a béke gyermeke, de a kiszolgáltatottságé is. Gondolj bele: a vízben úszó felhő nem tett semmit a saját létezéséért. Ha a tó megmozdul, a felhő eltorzul. Nem saját maga miatt, hanem a közeg miatt, amiben létezni kényszerül. Néha úgy érzem, mi magunk is pontosan ilyenek vagyunk.

 

– Hogy érted ezt? – ráncolta össze a szemöldökét Péter.

 

-Úgy, hogy ritkán vagyunk önmagunk – felelte Anna, és egy apró követ óvatosan a víz felszínére hajított.

A kis kődarab apró, koncentrikus hullámokat vetett a vízre. A fodrok szétfutottak, ezüstös hullámokba törve a tökéletes eget. A tükröződő felhő azonnal megremegett, vonalai megnyúltak, hullámzó, absztrakt mintává alakultak.

 

– Azt hisszük, szilárdak és valóságosak vagyunk, mint a hegyek a túlparton. De valójában legtöbbször csak tükröződések vagyunk. Mások elvárásainak, a múltunknak vagy a pillanatnyi körülményeinknek a lenyomatai. Elég egyetlen külső hatás, egyetlen hullám, és az a kép, amit magunkról mutattunk, teljesen eltorzul.

 

Péter a vizet figyelte. A kavics okozta hullámok lassan elcsendesedtek. A tó felszíne kisimult, és a megtört, vibráló fehér alakzatok makacsul, szinte méltóságteljesen rendeződtek vissza az eredeti, tiszta felhőformává.

 

– Látod? Visszaállt. – suttogta Péter és közelebb hajolt a parthoz. – Megremegett, átalakult, de nem tűnt el. Van ebben a tükörképben valami hihetetlen életerő. Nem adja fel.

 

Anna megrázta a fejét, de ezúttal nem az égre nézett. Tekintetével áthatolt a tükröződésen, egyenesen oda, ahol a fény már elenyészett a tó fenekén.

 

– Mert a felszínt nézed! – mondta. – A felszín mindig meggyógyítja magát, mert a fény és a szél csak a legfelső réteget bántja. De mi van a mélységben? – mutatott a sötét, zöldesfekete vízmélység felé. – Ott lent nincs fény. Ott nincsenek felhők, sem égbolt. Csak az a mozdulatlan, súlyos valóság van, amit a tó évszázadok óta őriz magában. A felszín lehet bármilyen gyönyörű, tiszta vagy éppen viharos… az csak a külvilág játéka. A lényeg ott kezdődik, ahová a szemünk már nem lát be.

 

Péter hallgatott. Közelebb csúszott a parthoz, és belenézett a sötét tónusokba. A felhő fehérsége alatt a víz szinte feneketlennek tűnt. Megborzongott, ahogy megérezte a mélyből áradó hűvöst.

 

-Mi van, ha a fenti világ, a mindennapi rohanásod, a táblázataid és a felszínes beszélgetéseink a valódi másolatai? Mi van, ha egész életünkben csak a dolgok kérgét kapargatjuk, a látszatot, és közben elmegyünk a lényeg mellett? Nézd, milyen mélyek azok a felhők… mintha nem is a felszínen lebegnének, hanem a víz alatt rekedtek volna. Az igazi élet ott rejtezik, a mélységekben.

 

– Mi van a mélységben? –

kérdezte halkabban, mint eddig bármikor.

 

– Nem tudom -suttogta Anna. -És szerintem egy egész élethossz is kevés ahhoz, hogy kiderítsük. Sem a magunkéban, sem a másikéban. Leélhetünk egy életet úgy, hogy egymás felszínén a legszebb felhőket és a legtisztább eget tükrözzük vissza. De hogy mi lapul a legmélyén az elfeledett vagy szebbnél szebb kövek, a néma áramlatok… talán soha nem fogjuk megtudni.

 

Péter kinyújtotta a kezét, és belemerítette a tóba. A víz hideg volt, valóságos és titokzatos. A hullámok elindultak, a felhők szétfolytak, de a sötét mélység mozdulatlan maradt.

 

– Lehet – mondta miközben nézte a vízcseppeket az ujján. – De talán nem is az a dolgunk, hogy felhozzuk, ami odalent van. Hanem az, hogy merjünk a partján ülni, és megérteni ami a mélyben van.