A szörnyeteg
Hangosnovellaként meghallgatható: A szörnyeteg
Pusztahidas a maros partján nyújtózik. Sűrű, zöldellő erdő öleli körbe. Láthatatlan lenne az országútról, ha a kis fahídon átfutó út, (ami a szigetre vezet) nem lenne egy pirossal körbefuttatott táblával jelölve. A hidat sorompóval zárják és külön engedély kell az áthajtáshoz, ha kocsival érkezik az ember. Mivel ezt sokan nem tudják, parkolót alakítottak ki a látogatók számára, ahol nyugodtan hátra hagyhatják járműveiket a platánok árnyékában. A már régen korhadozó építmény korántsem veszélytelen. Az a legbiztosabb, ha gyalog vagy esetleg lóháton kelünk át rajta. Ennek megvan a maga romantikája. Mikor elindulunk, gondolataink talán kötelességeken vagy problémákon járnak, de a cipőnk alatt morajló hullámok, a baljósan recsegő lécek, és a szárazföld távolsága, hamar elfeledtetnek velünk minden egyebet.
A háromszáz-háromszázötven lelket számláló falucska olyan, mintha megrekedt volna az időben. A mohától zöldellő templom az alapítás óta nem volt megtisztítva, így azokra a Skóciában emelt hajlékokra emlékeztet, melyek tetejét pázsittal futtatják. A lakóházak többnyire vályogból épültek és a korszerűsített szalmatető gyakoribb, mint a cserép.
Péntek van, és a Kossuth utcai poharazóba egyre többen érkeznek. Már nyitáskor is sok volt a vendég, de most, igazi tumultus alakul ki. Állott sörszagot őriznek a bútorok, az asztalok ragadnak, a zenegépnél sor kígyózik. Olcsó whisky szagú szitokszavak és életbölcsességek keringenek a félhomályban. A pultos lány fáradhatatlanul dolgozik és mindenkire mosolyog. Egy ilyen nap alkalmával több ajánlatot kap, mint amennyi eladás történik a tőzsdén. Nagyon unja már a bódultságtól felbátorodó barnára főtt munkások bókjait, már ha lehet így nevezni megnyilvánulásaikat. Gondolhatná, hogy ha továbbra is ilyen erősen hangsúlyozza dekoltázsát, akkor biztos, hogy ez nem fog változni. De nem miattuk vasalja ki egyébként göndör fekete haját, tesz fel durva sminket, hord arany ékszereket és visel feszülős pólót. Az Orci fivéreknek akar feltűnni. Zoltán az idősebb, Tas a fiatalabb. Mindketten favágók, de sokat olvasnak, így megmunkált izmaik szépsége nem ér véget feszülő nyakuknál. Csak ilyenkor, pénteken szoktak kocsmázni az egész hetes kemény munkát követően. Ráadásul nem is isznak sokat. Két sör és egy pálinka, majd indulnak haza. Franciskát nem érdekli, hogy melyik, csak az egyik beszélgessen vele és vegye észre! Erre vágyik.
Fél hat felé meg is érkeznek. Zoltán lép be először, utána egyből az öcs. Szigorúan végig mérik a helyet, majd a sarokasztalhoz sétálnak. A lakosok tudják, hogy az az ő helyük, és inkább álldogálnak, mintsem, hogy kiderüljön, mi történne, ha valaki helyettük odaülne. Csendben hátradőlnek, kinyújtóznak és ízületeiket ropogtatják. Ez után három kör kő-papír-ollót játszanak. A duzzadó bicepszeket ábrándosan bámuló pultos ekkor túltölti az egyik korsót és tiszta sör lesz a keze. Egy kevés a pólójára is fröccsen, amire újabb viccelődések és hangos nevetés a tömeg válasza. Közben Tas indul meg a szokásos italokért, Franciska pedig igyekszik rendbe szedni magát. A férfi ujjai felmutatásával adja le a rendelést, majd a pultnak támaszkodik. Csak akkor köszön vissza, miután a kiszolgáló üdvözölte. A nő épp valami frappáns nyitómondaton gondolkodik, mikor valaki szabályosan beesik az ajtón. Mindenki elhallgat és többen odasietnek. Csak a zenegép marad érdektelen. Zoltán is az elsők között van, akik segíteni próbálnak. A szállítmányozó Lonc Gyula fekszik a földön, miközben többen lekapják pólóikat és nagy darabokat tépnek le belőlük.
– Fülöp! – kiáltja az idősebb Orci – Itt vagy Fülöp?
– Persze, hogy itt! Megyek má’!
A faluorvos felkászálódik és odabotorkál a sokadalomhoz. Valamennyire kijózanodik, mikor meglátja a vérben úszó testet, de reakcióideje még így is lassú. A hanyatt fekvő férfi mellkasán és nyakán szúrt sebek éktelenkednek, a rongyok pedig nem tudják visszatartani a bugyogó életnedvet. Tas elkéri a rendelő kulcsát és lóra pattanva nyargal az orvos táskájáért. A sérültet kissé megemelik, hogy levegőt kapjon, de mire a szükséges eszközök megérkeznek, Gyuláért már nem tehetnek semmit. Elvérzett.
Senki sem szól, az italokhoz sem nyúlnak. A testvérpár kiviharzik és követni kezdik a vérnyomokat. Nem beszélnek egymással, nincs rá szükség. Ugyanúgy gondolkodnak. Tizenhárom éves koruk óta vadásznak, így kiváló nyomolvasók is. Nemsokára már az erdőben vannak. Itt egy kicsit lelassulnak, de végül megtalálják, amit kerestek. Egy eldugott szemétlerakóhoz vezetik őket a letört gallyak és a nyomok. Valaki itt támadhatta meg azt a szerencsétlent. Tas a helyszín külső gyűrűjét fésüli át, míg Zoltán a szemét között kutat. Pár perc múlva, úgy tíz méterre a lerakótól, paták nyomait találja a fiatalabbik, mégsem tud megszólalni. Ilyet még sohasem látott. Az orrszarvúláb méretű mélyedés nem halad tovább. Visszafordul. Tehát, a törött mosógépre zuhanó szállítmányozót itt öklelték fel. Nem vesztette eszméletét, még be tudott szaladni a faluba, ahol végzete a kocsma padlóján érte. Egy állat sem tud ekkorát lökni. Talán csak egy elefánt. A mindenki előtt titokban tartott illegális szemétlerakó, most már biztos, hogy nem volt jó ötlet.
– Zoli! Gyere ide! Találtam valamit! – kiáltja a férfi, ahogy lassan magához tér.
A báty tüzetesen vizsgálódik és idegesen hümmög. Gyerekkora óta ezt csinálja, ha egy problémára nem talál azonnali megoldást. Végül rájön mindarra, amire testvére, de más is feltűnik neki:
– A nyomokban nincsenek letaposva a hajtások… És ez…
– Lehetetlen! – fejezi be a mondatot az ifjabb
– Mindegy! Bármi is legyen ez, nem fog tovább garázdálkodni az erdőnkben! Indulunk haza, aztán visszajövünk!
– Vajon miért támadhatta meg Gyulát?
– Mondom, hogy mindegy! Ne agyalj annyit! A lényegre koncentrálj! Gyerünk!
Nem messze éltek az erdő szélétől, így gyorsan hazaérnek. Rutinosan pakolni kezdik a fegyvereket, csapdákat és töltényeket. Mivel egy ilyen vállalkozás akár napokig is eltarthat, elegendő ételt és egy sátrat is csomagolnak. A központba ekkor ért be a mentőkocsi. Hangjára mindketten felkapták a fejüket, pár percig lesütik arcukat, majd folytatták a készülődést. A közös szív közös erőt, de közös fájdalmat is jelent. Nem mondhatni, hogy megérintette őket a kiállhatatlan üzletember halála, nem miatta komorodtak el. A szirénák vijjogó hangja egészen más emlékeket ébresztett fel.
Édesanyjuk volt a mindenük. Egy vidám, lágy és csengő hangú asszony, aki minden gondjukra tudta a megoldást, minden betegségükre ismerte a gyógymódot. Olyan volt, mint a reggeli eső vagy, mint az árnyékot adó diófa. Egy szerencsétlen napon vizet mert a kerti kútból, és valahogy beleesett. Úgy összetörte magát, hogy már nem tudtak segíteni rajta. Kicsivel a történtek után, apjuk is meghalt vadászbalesetben, így a nagyszülők nevelték tovább az árvákat. Ha nagy ritkán mentő érkezett a faluba, az emlék nyomán akár egy hétig sem szóltak senkihez.
A nap már süllyedni kezdett, mikor útnak indultak. Szinte nesztelenül haladtak a szúrós aljnövényzetben, és még a fák ágain futkosó mókusok sem figyeltek fel rájuk. A nyomokat egészen éjfélig követték, majd kifáradva letáboroztak egy tisztáson. Baglyok és vércsék keringtek a homályban, elvétve denevérek kapdosták a rovarokat. A szél feltámadt, de inkább szomorúan süvöltött, mintsem haragosan. A tábortűz nyöszörögve pattogott. A testvérek szalonnát sütöttek, és pálinkát kortyoltak. Keveset beszéltek. A szó gyakran zúzza szét a gondolatok tökéletességét.
Másnap hajnalban tovább folytatták a vadászatot, majd még egy nap és még egy következett. Bár a nyomok nem tűntek el, céljukat mégis egyre távolabbinak érezték. Olyan helyekre sodródtak, ahol még sohasem jártak. Remélték, hogy nem hagyták el az országot, mert egy helyen át kellett kelniük a Maroson. Időérzékük elveszett, tájékozódásuk zavarttá, homályossá vált. Az erdő mibe legutóbb beléptek, mintha nem akarná elengedni őket. Nem ők ismerték ki, hanem fordítva. Lelke volt a vidéknek és tudata. Lehet, hogy csak eltévedtek, de az is lehet, hogy valóban végtelenné duzzadt a fenyők sokasága. Leszállt a sokadik este, mikor kiábrándultságukat hirtelen szétoszlatta egy távoli bőgés. Állat lehetett, ám legalább olyan ismeretlenül csengett dörgő tónusa, mint a többi nesz, mi oly régóta vette körbe őket. A tücskök rendszertelen ütemben ciripeltek, a madarak túl mély, vagy túl magas hangon daloltak. A fák fenyegetően ropogtak.
Felkapták puskáikat és szélárnyékba húzódva settenkedni kezdtek a hang irányába. A csillagok fényesen rajzottak, így szemük hamar hozzászokott a sötétséghez. Egy kis tavacskát pillantottak meg kifeszült tükörrel. A partján egy fehérlő óriásszarvas várakozott. Akkora lehetett, mint egy furgon. Egyenesen a fivérek irányába nézett, és prüszkölt egy nagyot. Mint akiket megbabonáztak, a testvérek előbújtak a lombok közül és nyílt terepre léptek. Ekkor az állat testén fényes pontok jelentek meg, mellkasán félhold formálódott.
– Már jó ideje követtek engem. – szólalt meg egy hang koponyájukban – Miért akartok megölni?
– Életért életet! – kiáltott Zoltán fegyverével a nemes vadra célozva
– Lám a bosszú Istene nem halt meg! Pedig azt hitted apáddal együtt ő is odaveszett.
– Mi a fene vagy te? – folytatta a báty, remegve szorítva puskáját
– Te ki vagy gyermekem? Hogy is tudhatnád, ha saját véred előtt is feketét viselsz, hogy ne láthasson!
– Miről beszél ez a szarvas Zoli? – kérdezte elhűlve Tas
– Ugyan már! Semmiről! Az állatok nem tudnak beszélni! Biztos napszúrást kaptunk! Nehogy leengedd a fegyvert!
– Ismertem egy másik testvérpárt is! – folytatta a hang – Emlékeztettek rájuk. Ők nem titkolóztak egymás előtt. Engem elítélnél, mert megvédtem azt a keveset, ami nekem maradt, te viszont nem ítéltetsz meg, bár gyilkoltál. Édesapád szerette közel engedni a vadakat. Szeretett az utolsó pillanatban tüzelni, mikor már szinte érezte fújtató leheletüket…
Váratlan fegyverdörrenések, majd tompa csend. Három golyó a mellkasba. Az állat felbőgött, szarvai közt egy pillanatra fény lobbant, majd összerogyott és nem mozdult. Zoltán verejtékezve dobta el füstölgő karabélyát és térdre ereszkedett. Tas hitetlenkedve nézett felé, mégis meghagyta neki az időt, hogy feleszmélhessen. A közös szív képtelen nem együtt érezni, képtelen nem szeretni, még ha a bűn árnyékában is kell ezt tennie.
– Anya nem balesetben halt meg kicsi! – nyitotta meg mellkasát a térdeplő – Apa lökte be a kútba. Hogy féltékeny, részeg vagy mindkettő volt-e, azt nem tudom. A két szememmel láttam, de nem tehettem semmit. Fehér csillag hullt a mélybe! Legyengített az influenza, így lassabban tudtam utána mászni. Mire leértem, már alig volt benne élet. Nem bírtam rendesen megkapaszkodni. Még szerencse, hogy a szomszéd Laci bácsi hallotta a sikításokat és átrohant. Próbáltam anya fejét a víz fölött tartani, de túl gyenge voltam. Mire kiemelték, már nem lélegzett, mégis reménykedtem, hogy hátha magához tér. A mentősök még megpróbálták újraéleszteni, de csak azért, mert én is ott voltam. A többit tudod. Akkor megfogadtam, hogy bosszút állok, de okosan kellett csinálnom. Apánk talán még most is elbánna mindkettőnkkel, ha nyíltan nekimennénk. Tudod, mindig én vittem a régi winchesterét, ha vadászni mentünk. Egy alkalommal, amíg a távcsövével kémlelt körbe, kicsit lemaradtam és kiszedtem a töltényeket. Nem vette észre. Tényleg közel engedte a vadakat! Hát, az utolsó vaddisznóját magához is ölelte. Mosolyogtam, mikor az üres kattanás után kétségbeesetten megfordult és rám nézett. Most már tudod.
– És ezt miért nem mondtad el soha? – kérdezte könnyes szemmel Tas
– Ha akkor mondom el, te azonnal az öregnek rontasz, és téged is a kútba dob. Mindig forrófejű voltál. Aztán ha a vadászat után próbálom elmondani, nem hittél volna nekem, mert apát gyászoltad. Később meg… Később meg már nem tudtam erről beszélni. Volt, hogy egyáltalán nem tudtam beszélni. Sajnálom. Ahogy azt a szerencsétlen szarvast is sajnálom…
Tas bátyjával szemben letérdelt, és kérdés nélkül magához ölelte. Gyermekek voltak újra, árvák és testvérek. Mikor felkeltek, a leterített vadnak hűlt helye volt. Csak fehér agancsának egy darabját találták meg, melyet Zoltán hátizsákja mélyére rejtett. Soha, senkivel nem osztották meg, hogy ezen az estén mi is történt valójában.
Egy hét múlva, egy szombati éjszakán, teraszukon mulatták az időt Franciskával és húgával. A lányok boldogok, a tánc merész, az ital szépen fogy. Nemsokára harmatot csap a hajnal bőrükre, és a vörösségben fonódnak tovább. Csókok csattannak, szempárok égnek. A távolból furcsa állathangot hoz a szél. Olyan hang ez, amit talán csak a két Orci ismer. Nincs benne harag, düh vagy bosszúvágy. Megbocsájtás és remény van benne, ahogy azóta bennük is.
Author: Garzó Márk
1988-ban születtem Szegeden. Tanulmányaimat a József Attila Tudományegyetemen, mint vallástudós fejeztem be. Rendszeresen írok novellákat, már gyermekkorom óta. Felnőttként, elsősorban a magyar folklór, a néphit és a vallási hagyományok ihlette történeteket fogalmazok meg, melyeket kortárs környezetben, saját mitológiai világba ágyazok. Írásaim középpontjában az emberi kapcsolatok, a hit, az emlékezet és a természetfelettivel való találkozás áll. Az írás megfigyelés, átváltozás és összeolvadás. Reménykedem, hogy ez utóbbi gondolatomban többekkel is osztozhatok.