VISSZAFOJTOTT LÉLEGZETTEL
Elterelem gondolataim:
Van szebb a függönyön
Játszadozó júliusi napfénynél?
Réseken bújócskázó árnyéknál
ott szemben az ágy lábánál?
A hegedű szóval stacattót
Szaggató képzeletnél,
Ami itt lüktet a szobában
A fejfájás megszokott helyén?
Van szebb a holnap
Még meg nem történt lehetőségénél,
A lehetne így is döntések közelségénél
És az akarat szabad szárnyalásánál?
A gondolatnál, az éhségnél
Az újra felzaklatott emlékek ölelésénél?
Nem szeretném kipréselni magamból a szépet.
Tenyeremmel érintem az idő tükröző felületét,
Értelmét keresem a mélyben.
Alámerítem és érzem a törvényt;
Nyomás körülöttem…
Archimedes tanítása:
Kiszorított a világ a helyemről
És súlytalan kavarog bennem az óceán.
Csodálom, ahogy a zavaros felhő
Nekiindul a hullámok mentén
És gondolattá lesz és szorít és bánt…
Mennyi az egész?
Egy mozdulat? Egy érintés? Egy mosoly?
Mennyi az egész?
Egy kimondott szó?
Egy beszélgetés a kávé mellett?
Mennyi az egész?
Egy újabb megtanult etűd?
Egy terv, Egy megszegett ígéret?
Egy napló, Egy szoba?
Egy hangszer?
Mennyi az egész?
Egy kis időtlenség…
A lélek súlya a lélekerő,
Amiből most nagy hiány van.
Jól esne a lélekjelenlét…
A deficit közben befolyik a tudat alá,
Az apró résekbe,
Minden eldugott szegletbe.
A lefolyón keresztül árad az utcára,
A bekapcsolt modemen a hálózat felé,
Az első sebezhető IP cím
biztonsági résén a tűzfalat megkerülve
Ömlik a világhálóra, ami viszi tovább
És tovább a felhasználók tengeréhez.
Mikor is történt mindez?
Október huszonharmadikán,
Valahol a Zrínyi tér 3. mellett.
Körbeálltuk az emlékművet
És újra volt egy kis forradalom.
Hallhahatatlan lett a pillanat,
Mert minden együtt volt.
Harang kondult, sütött a nap,
fúvósok játszottak.
Kórus énekelt a hősöknek éneket
Akik mértek ránk egy pillantást,
mielőtt kézenfogva elkísértek.
Bánt minden meg nem élt pillanat.
A nemsokára lehettek volna következők
féltékenyen és szégyenlősen fájnak.
Szúróan az elképzeltek.
Időnként lüktetve, háttérben
A folyton velem lévő összegzett megéltek.
…És közben tudom, biztosan tudom
mennyire jelentéktelen most mindez.
Reszkető félelemmel, hittel telt tüdővel,
visszafojtott lélegzettel várom a hírt,
hogy van remény, mert visszatértél…
De csak a visszafojtott lélegzet van
És a csend… Ennyi az egész.
(2019. 10. 23.)
Németh Erika emlékének adózva
Author: Fábián Szilárd
Fábián Szilárd vagyok. Szigetváron élek, és ezer szállal kötődöm a városhoz, amely számomra egyszerre otthon, történelmi örökség és közösség. Kulturális szakemberként dolgozom. Gyermekkorom óta írok; első versem 1982-ben született. A hely identitásformáló szellemisége az emberi sorsok iránti érdeklődésemet, szakmai munkámat is meghatározza, Erős hatással van irodalmi alkotásaimra. Dalszerző énekesként is működök, zenekarommal az elmúlt 10 évben két nagylemezt jelentettünk meg az UTOPIA kiadó gondozásában Üdvözlet Szigetvárról és Személyes univerzum címmel. Verseimben és prózai írásaimban elsősorban az emberi kapcsolatok, az idő múlása, az emlékezet és a felejtés kérdései foglalkoztatnak. Szeretem a hétköznapi pillanatokban felfedezni a különöst, a tárgyakban és tájakban az emberi sorsokat. Írásaimban a személyes hangvétel mellett helye van az iróniának, a humornak, a nyelvi játéknak és a kísérletezésnek is. Számomra az írás a figyelem egyik formája: kísérlet arra, hogy rámutassak a hétköznapok észrevétlen tárgyaira és megőrizzem mindazt, ami egyébként könnyen nyomtalanul múlna el.
