A víz sosem kérdez, csak csendben áramol,
hegyek szívéből fakad, érként araszol,
tenyerünk közt egy pillanatra megmarad,
majd visszatér és a végtelenbe szalad.
Erdők szomját oltja és zöldíti a fényt,
s fák gyökeréhez csorgatja a reményt,
minden egyes cseppben ott lüktet a világ,
kertünkben tőle pompázik a sok virág.
Ameddig még van csak felhasználni tudjuk,
nem értjük nyelvét, inkább elfolyni hagyjuk,
szennyezett folyók viszik el a tegnapunk,
és lassan mossák el kiszámolt holnapunk.
Tengermély suttogja az utolsó órát,
meddig bírja még ki a terheink súlyát,
miért nem érezzük magunkénak sorsát,
amely nap mint nap csendben életet ad át?
Talán még lehet időnk tisztábbá válni,
nem csak birtokolni, hanem megcsodálni,
mert az a víz bennünk is tovább áramlik,
és minden csepp a sejtjeinkben visszhangzik.
Megjelent a Pegazus Könyvek Antológiája 2026 kiadványban.
Author: Mészáros Csaba
Írással keresem azt, ami a felszín alatt marad: az ember és a világ közti feszültséget, a csendet a zaj mögött. Verseimben és prózáimban gyakran jelenik meg a természet mint tükör és mint menedék, ahol az ember újra szembenézhet önmagával. Foglalkoztat a társadalom működése, a felelősség kérdése és az a hajlamunk, hogy kívül keressük azt, amit belül kellene rendbe tenni. Írásaim egyszerre próbálnak kérdezni és szembesíteni, néha nyersen, néha csendesebben. Igyekszem közelebb kerülni a valóság és az igazság közötti határvonalhoz. A természet számomra nem díszlet, hanem alapállapot, amihez újra és újra vissza kell találnunk. Az alkotás számomra út és eszköz: egy folyamat, amelyben az ember lassan leveti a felesleget és hat a környezetére. Abban hiszek, hogy a változás mindig egyéni szinten kezdődik.