Ne a kezed add. Azt már ismeri a
világ.
A csended add, amire ráomlottak
az évek.
Ismerni akarom sebeid kézírását s
tudni, mi maradt életben mögötte.
Engedd, hogy ne csak nézzelek,
hanem beléd érkezzek.
Nem a hibátlant keresem,
hanem azt, aki meri elém tenni
legnehezebb önmagát
s amit tőlem nem kap vissza
soha már.
Én őrzöm majd napjaid,
mit elhasznált a világ.
Ne óvj magadtól!
Engedd, hogy sebeid az
enyémekkel tanulják egymás nevét.
Ne szeress!
Az kevés.
Inkább érkezz meg s hagyd,
hogy én őrizzem lelked ajtaját s
már kettőnkre rozsdásodjon
minden zár.
Olyan közel gyere,
hogy a múlt már ne találja meg,
hol kezdődik egyikünk s
hol fogy el a másik.
S talán egyszer
nem egymást találjuk meg,
hanem azt a csodát,
amely miatt egy lélek végre már
nem rejti tovább önmagát.
Author: Hetei Brigitta
Ami bennem nem fér el csendben, abból néha vers születik. Írok félelmekről, hiányokról, szeretetről és arról a különös világról, amely odabent sokszor egészen más, mint amit kívülről látni lehet. Nem megfejteni szeretném az érzéseket, csak szavakat adni nekik. Mert talán a vers legszebb pillanata az, amikor egy idegen sorban valaki saját magára talál.