Darvak a Hortobágyon

Tömlöc- sötétből lassan ébred a hajnal,

a kelő nap narancsszínt vetít a lápra.

A víz visszaveri e nagy sárgaságot,

így kelti itt a terítői látszatot.

 

Apró mozzanattal indul az ébredés,

az eltökéltebbeknél már emelkedés.

Mozgásuk apró hullámokat keltenek,

míg a fény a határra sugarat ereszt.

 

Újra beindul szoros rendje a napnak,

a darvak elhagyják a halas tavakat,

Bejárják a közeli szántóföldeket,

hogy a tarlón megtömhessék a begyüket.

 

Aztán peckesen, csoportokban járkálva,

hangolnak a hosszú, déli utazásra,

Időnként még örömtáncra is perdülnek,

szárnyat tárva kápráztatják a szemünket.

 

Néha egy-egy szökkenést még be is vetnek

mintha tudnák, hogy bemutató lehetne.

Nyakukat az ég felé tartva emelik,

ilyenkor a piros fejtoll alig látszik.

 

Ricsajos kúrgató hangot hallattatnak,

az emberek csodálkozva ámulnak.

Mily tökéletesek ezek a madarak,

az idő járásáról mindent tudhatnak!

 

A felesleges tollakat itt szétszórják,

de előtte apróbbra összemorzsolják,

mint bűnözők, kik nem hagynak friss nyomokat,

nehogy a nyomozók megleljék majd azokat.

 

A fagy beálltig a Hortobágyon maradnak,

alkonyatra oda ismét visszaszállnak,

Itt használják ki a gázlós itatókat,

hogy oltsák mindennapi szomjúságukat.

 

Csakis az október a mienk belőlük,

igazából Afrikában nincs is fészkük.

Búsan töltik az időt a pálmák alatt,

alig várják, hogy megjöjjön az új tavasz.