Én néha csak úgy lennék,
A világ végére mennék,
Hogy ott csendben leülve,
A semmi hatalmán merengjek.
Én néha csak úgy elbújnék,
Egy réten pitypangmagot fújnék,
S nézném hogyan szállnak ők el,
A jóllakott pamacsfelhők aljáig.
Én néha madárként kelnék,
Magas fák fölé szállnék,
És a hajnali táj, onnan fentről,
A szárnyaim alatt heverne.
Én néha egy hajóra szállnék,
Az árboc tetejére másznék,
Onnan nézném a tenger
Hullámzó, tajtékzó táncát.
Én néha egy csipetnyi erőt kérnék,
Senki emberfiától nem félnék,
S kóborolnék a holdfényben,
Egyedül, éjféltől késő hajnalig.
Én néha a világot átölelném,
Örök gömbjét a hátamra venném,
S nem hagynám, hogy kézbe vegyék
Őt nem szerető, fosztogató lények.
Én néha túl nagyot álmodnék,
Az álmaimból nem engednék,
S tenném ezt addig, míg mindegyik
Egyenként, valóra nem válik.
Author: Csorba Viktória
Csorba Viktória az Irodalmi Rádió szerzője. Tizenegynéhány éves lehettem, amikor először papírra vetettem kezdetleges írásaimat. Mint hogy Fekete István regényein nevelkedtem, kiskamasz fejjel főként állatokról szóló versek szaladtak ki a tollamból. Kicsivel később iskolai feladványok kapcsán készült néhány kezdetleges novella… szigorúan gyerek fantáziára alapozva. A lázadó tizenéves korszak főként baráti körök zenekaraihoz fűződött. Szerettem ad-hoc összedobott zenére dalszövegeket írni. Bár a zene múló hóbort volt többünk életében, az írás szeretete számomra megmaradt. Huszonéves koromtól egyre gyakrabban ragadok tollat, hogy rímekben fejezzem ki a gondolataimat. Alkotásaimban központban áll az emberi lélek, különböző élet- és sorshelyzetek, valamint mozgatórugóink: az ember öröme és bánata. Verseimet, ritkábban novelláimat íróasztal fiókom rejtegette sokáig, egyre bővülő tartalmával, mígnem 2019-ben vettem a bátorságot, hogy a pódiumra lépjek. Sikeresen szerepeltem irodalmi pályázatokon, és még ebben az évben jelentek meg verseim különböző antológiákban. Nagy örömömre szolgál hogy szélesebb olvasói körrel és poéta társakkal találkozhatok kortárs portálokon.
