Szeretettel ajánlom meghallgatásra is Marcsi Tamásné Mitiner értő, szép előadásában:
Nádasi Katalin: A pánsíp
(Részlet a Szárencsev Károly (Karlos) művei nyomán íródott Mesélő festmények sorozatból)
A pánsíp hangja a magas hegyek vállát takaró titokzatos, áttetsző fátyol, egy mindeneket összefogó, lágy ölelés. A szeretet esszenciája, amely egyértelművé teszi, hogy ég és föld, hegy és óceán, eső és szél, sólyom és pocok, kolibri és virág, test és lélek, nő és férfi, születés és halál – mind-mind egyetlen egész. Hangjában a végtelen tágasság misztériuma muzsikál, az elérhetetlenség tisztasága zenél és az örökkévalóság reménye él. Aki e hangszer igazi mestere, kiváló együttműködő, hiszen gyakran játszik párban. Szóló hangszerként is csodákra képes, de talán a társaival folytatott „beszélgetésből”, felelgetésből, közös emlékeik nádba lehelt összhangzatából épülnek föl a legszebb dallamok.
Úgy gondolom, csak jóindulattal telve lehet szólásra bírni és meglehet, hogy csak barátok képesek a hangszerben lakó rejtelmes történeteket életre kelteni. A legszebb meséket messzi tájakról, távoli csillagokról, csendes tengerekről, hallgató hegyekről, nyíló virágokról, ősi táncokról és boldog madarakról meséli. Sípjaiból a közelibb már nem lehet közelségek, és a távolinál is nagyobb messzeségek sóhaja száll. S amikor a zenészek ajkán fölhangzik a fátyolos-balladás zene, ezüst félhold ragyog a szívük fölött.
Author: Nádasi Katalin
Nádasi Katalin az Irodalmi Rádió szerzője. Későn kezdtem írni. Oktató- és kutatófilm műfajban, bő két évtizednyi szenvedéllyel és elhivatottsággal végzett film gyártásvezetői, majd stúdióvezetői munka után, az élet úgy hozta, hogy egyik szülőnk betegsége miatt a következő két évtizedet otthoni betegápolással töltöttem. Bevallom, voltak kétségeim, hogy egy ilyen pörgős és változatos, mondhatnám rumlis tevékenység után, bírom-e majd ezt az otthoni bezártságban zajló munkát. Életem egyik legérdekesebb tapasztalata, hogy ebben a létformában, melytől sokan falkórságot kapnak, számomra kinyílt a világ. Hónapokkal az átállás után érzékeltem, hogy amíg a szakmámban dolgoztam, teljes agykapacitásomat kitöltötte a sok érdekes feladat, majd otthon a családért végzett másfajta feladatrengeteg. A család számomra mindig is a legfontosabb értéket képviselte, de ez alatt a beteg mellett töltött, több mint másfél évtized alatt ébredtem rá, hogy a családi feladatok nagy része fizikai elfoglaltság, melyek közben az ember agya remekül tud szellemi munkát végezni, sokkal jobban, mint a munkahelyi tevékenység idején, amikor az utolsó másodpercem is programozva volt. Boldog meglepetéssel vettem észre, hogy mennyi minden érdekel, hogy véleményem van a világ dolgairól, és hogy szívesen gondolom végig az élet különös eseményeit. Korábban egyszerűen el sem jutottam idáig, mert soha semmire nem volt elegendő időm. S ez még csak a kérdés...
