– Gyere csak, Szeptember! – mondta a tarka szakállú Ősz.
– Itt a kender, kötele jó erős! Mássz hát föl a nyárra!
– De forró a háta…
– Sebaj! Kicsit ismerős már ez neked.
Vagy nem te hordod bordó üzeneted
házról házra szüntelen?
Aztán az öreg néni
a seprűvel, hogy pöröl velem?
Ez hát neked a végtelen?
– De Ősz, én maradnék,
vannak még színeim, csak még…
– Mondom, mássz föl bátran a nyárra!
Annyi ember örül neked és vár ma…
– De Ősz, az a tervem, hogy végre lepihenek.
Csak amíg jön a Tél! Takaróm hagy legyen kikelet.
Álomba vágyom ma, levél a szárnyam, ha mehetek.
Jövőmbe táncolva elröpülnék veletek.
– Maradj, ha mondom! Kell még a fény,
kell még a meleg! Vagy nem tűnt föl neked,
mennyi ember vár, mennyi a beteg?
Hogy a fázós öreg néni is maradni akar?
Mi lesz, ha jön a Tél és mindent betakar?
Lesz-e akkor álom? Lesz-e születés,
felhőkből vattacukor, mézes ébredés,
vagy magadra gondolsz csupán?
Ha eltűnnek a színek, s a meleg,
azt a szerelmespárt, ki ott sétál,
vajon ki védi meg?
Ha szeptemberi színed tovafoszlik,
leesik a hó. Jéghideg, kegyetlen takaró,
mely fagyokat ébreszt legbelül.
Ha ágaid közt a szél hegedül,
engem rettentően ijeszt! Akkor velük mondd!
Mondd, mi lesz?
– És énvelem? – szólt az Ősz.
Szeretnék nagyon sárgulni már,
mikor hideg holdszín lesz a táj,
és a kerek sajt ott fent rám nevet…
fáznak, futnak az emberek.
Egy kérésem van, kedves Ősz!
Az elmúlás oly ismerős nekem.
Engedj mennem! Fáj már lennem,
hív sok régi ismerős!
Hidd el, mindent megpróbáltam!
Már annyi rémséget láttam.
Engedj utamra kérlek! Itt maradni félek!
– Ej, ej Szeptember! Mint rőt hajú, morcos ember
rázod üstököd, furcsa, rozsdás koronád.
Nézd már, még mosolyog a világ,
élnek gyerekek, kicsiny, vidám lények!
Amerre futnak, szaladnak a fények,
és köröttük öreg tündérek libegnek.
És ott, nézd csak! Most figyeld meg,
az a néni épp merre halad?
A fekete felhő felette hová szalad?
Látod kicsi kabátjában, – szegény,- hogy remeg?
Kellene neki a meleged,
vagy talán nem is haza totyog?
Meleg étel sem rotyog asztalán.
Nem várja ölelés.
Csak a magány!
– Ősz öreg az a néni! Ősz, hallod-e?
Picinyke, mint egy cinege és fáradt.
Merre siet, hol békét találhat?
Sötét a faluszél, árnyékolja hegytető…
Keskeny kis út. Kutyaugatás. Temető.
Egy rozzant pad várja, amerre halad.
Látod, ahogy leül? Az idő is elszalad.
Olyan apró szegény! Még le sem ér a lába!
Törött gomb kucorog kabátja gomblyukába.
Milyen ráncos a keze, ahogy összefonva tartja.
Kendője épphogy meglebben rajta.
Haja mára már a múltat idézi.
Látod a szemét, ahogy a temetőt nézi?
Menni szeretne! Engedj el engem is Ősz!
Az elmúlás neked oly ismerős!
Hagy menjek! Van hozzá hatalmad!
Engedj el, Ősz! Van még erőd, nagy a birodalmad!
Engedj el, Ősz! Fogadd el, hogy mennem kell!
– Rendben! – szólt az Ősz, és intett lombkezeivel.
Author: Bujdosó Miklós Gábor
Bujdosó Miklós Gábor vagyok. A „Tél és Karácsony 2022.” c. pályázatra küldött írásom óta nagy örömömre az Irodalmi Rádió állandó szerzője lehetek. Gyermekkorom óta olvasok, mesélek. Prózákat, verseket írok. Emlékeket kaptam idős emberektől, frisseket gyűjtöttem fiataloktól. Dolgoztam szállodákban, voltam kertész, fotográfus, éttermi vezető, hivatásomként evezős edző. Igaz és kitalált történetekkel igyekszem meglepni az érdeklődőket. Önálló mesekönyvem 2007-ben jelent meg. 2024 Könyvünnepére megszületett a Lírában kapható új novellás kötetem „Szökés a felhők fölé” címmel. Antológiákban is fellelhetőek gondolataim. Írásaimhoz kívánok egy kényelmes fotelt és benne örömteli időtöltést minden kedves Olvasómnak! Bujdosó Miklós Gábor https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/felnottirodalom/regenyek/szokes-a-felhok-fole
