Öreg költő

Elhulltak a nyári pipacsok, szirmaikat szerte fújta a szél, rongyos kopott kis szerelem, felszáradt könnyek közt henyél. Szebb időkre emlékezve, hol kéz a kézben jár,

Bátorodik már a nap, s tüzes izzással önti el a tájat. A hajnali pára cseppek, már a múlté. Mintha teremtve soha nem is lettek, volna.

Miért fáj így a szerelem, s miért fáj, hogy te nem is tudhatod. Miért fáj, hogy minden nap látlak, s te még csak nem is

Annyi mindent mondanék, s oly némák a szavak, szememben a fény, mely szívemből szaval. Nézz hát most bele mélyen, S hallgasd, hogy zenél a lélek,

Meghalok, és te észre sem veszed, csendben hagyom itt e világot. Hátra hagyok mindent, mindent mi eddig bántott, itt hagyom a világod. Egyedül maradsz, rám

Eső voltam, s nyári záporként, hajadon végig csorogtam. Lemostam arcod minden ráncoló bánatát, s szemeid csillogásában úgy érintettem bőröd, mintha nem jönne el a holnap.