A Picai család egy igen tágas, világos házban éldegélt, messze a zajos központtól, a város peremén. Négyen voltak, mint szekéren a kerekek. Két szülő és a két lurkó; Picai Pisti és kishúga, Julcsi.
Gyula, a papa traktoros volt. Saját nagy és piros traktorával vakargatta a földet otthon, sőt, a távoli kertészetekben még bérben is szántott. Jól is éltek belőle. Ezidáig!
Irén, – az anyuka – sütödében dolgozott és hol ropogós, illatos kenyeret, hol egy tucat remek pogácsát hozott haza. Jó nagy, gusztusos, sült-sajtos pogácsát.
A gyerekek pedig? Iskolába jártak. Azt mondták, hogy tanulni.
Julcsi mégis bukdácsolt, főképp matematikából, így a jó szülék felhívták a nagymamát, hogy ugyan, jöjjön már el hozzájuk a „kisonokát” szoknyába rázni. Elvégre régen tanárnő volt a mama. Szegény!
De milyen jó, hogy meghívták! Aznap, míg a gyerekek még az iskolát boldogították, Irén nagy tál pogácsát hozott haza, – hagy örüljön neki majd a mama. És mire megjött a drága mama, a pogácsákról eltűnt a sajt.
No, hát ekkor gondolták először, hogy talán egerük van.
Julcsival megszámoltatták, hány pogácsa sérült meg az incidens kapcsán, majd ebből gyököt vontak és szögmérővel felfegyverezve keresték a tettes nyomait, de sehol semmi.
– Ugyan már gyerekek! – szólt a mama. Van nekem egy kiscicám, Foltos. Elhozom, itt hagyom egy-két napra és visszaáll majd a régi rend, meglátjátok! Így is tett. Elhozta.
Alig telt el azonban egy-két nap, a cicamica bizony egy szem egeret sem fogott, viszont amíg tejet ivott a kis tálkájából, az atyai örökségből maradt két nagy mesefotel karfái eltűntek. Lerágta őket valami. Lett hát két nagyszék belőlük. De bárhogy figyeltek, bizony másnapra a család büszkeségének, a csodás, ősi perzsaszőnyegnek eltűntek a rojtjai.
Gyula kezdett ideges lenni és már éjszaka is dolgozott, hogy nappal a ház szobáit figyelhesse, de bizony semmi nesz! Egyszer aztán a nagy fáradtságtól Gyula elaludt. Mire felébredt, hiányzott alóla az ágy. Még a matracrugókat is felfalta az a láthatatlan szörnyeteg. De ez még mind semmi! Egyszer a kis Foltost nyomta el a buzgóság és amire magához tért, az egér lerágta róla a bundáját. Szegény cica olyan csupasz lett, mint egy bőregér. Fázott is rendesen. Pisti megsajnálta és egy kabátot varrt neki. Julcsi pedig végre ismerkedni kezdett a matematikával. Egy egész macskabunda és a tíz ágyrugó, meg a szőnyegekről a kétszáz darab rojt, no és az eltűnt négy karfa, az mindösszesen 215! Úgy hitte, hogy csak ennyi történt és innentől már nem lesz több meglepetés. Hát bizony jó nagyot tévedett! Mert valami egészen megváltozott!
Még azon a héten a mama elhozatta otthonról a kedvenc, békebeli hintaszékét és abból lengve figyelte az eseményeket. Addig lengett, lengedezett, hogy szép lassan elbóbiskolt. Az egér pedig váratlanul megjelent és megette a fél nagymamát! Így talált rá Julcsi, aki bizony nem tudott mit kezdeni a fél számokkal. Törteket nem tanult még! A látványra viszont Irén nagyon letört.
– Apjuk! – mondta Gyulának. Vegyél ki végre szabadságot és vegyél hét egércsapdát, hogy jusson minden helyiségbe! Én elfutok és hozok három kiló sajtot csalinak!
– Az tíz! Összesen tíz! – örvendezett Julcsi.
– Tíz! – mormogta Gyula. Tíz évet adnék az életemből, ha meglelném ezt a mindenevőt!
A rágcsáló viszont – bármennyire is figyeltek, – ismét lesújtott. Felzabálta a fürdőszobát. A szomszédok pedig átjöttek a nagy zajra kíváncsiskodni, hogy ugyan, meddig tart még az építkezés?
– Miféle építkezés? – kiabálta Irén. Egerünk van, egy zabagép, egy acélfogú mindenevő!
No, ezt kár volt mondania, mert már aznap éjjel virágos kertjük megtelt rozzant hűtőgépekkel, dohos párnákkal, háromlábú szekrényekkel.
– Hagy egyen az az egér, fene sem költ lomtalanításra! – mondták a környéken a népek. Sőt, amerre jártak, hirdették is egyben, hogy:
– Emberek! Menjenek a Picaiékhoz! Akinek felesleges szemete, megunt kacatja, régi barátnője van, tegye csak le a kertben! Az egér úgyis megeszi.
Így is történt. Minden régi, hibás holmi Picaiék udvarára került. Egyetlen jó dolog volt csupán: hogy a „kisonoka” végre megtanult számolni. Gyula őrjöngött, Irén nyugtatókat szedett, csak Pisti nevetgélt kis szobájában. Érthető. Szerette a fantasztikus állatokat.
A család felnőttjei, – Gyula, Irén és a fél nagymama – miután minden pénzüket egérirtásra fordították, – a csőd szélén még egy tervet szőttek. Kitettek az udvarukra egy óriási táblát:
A ház eladó!
Egérke a táblát is felfalta. Lassan az egész kerületet leette a térképről, amikor hirtelen megszűnt a pusztítás. A láthatatlan egér eltűnt.
Új építkezések kezdődtek. A család ideiglenesen egy nagy katonai sátorba költözött. Irént kiengedték a diliházból, a fél nagymama ismét hízni kezdett, Foltos lassan borostássá vált és azt tervezte, bundát növeszt. Gyula a családi pénzből vett egy ásót meg egy talicskát, majd elindult munkát keresni. Julcsi minden matekversenyt megnyert és Pistit az állatvédők elnökükké avatták.
Ekkor történt.
Az egyik építkezésnél egy hatalmas és feneketlen mély járatot találtak, épp Picaiék régi lakásának kályhája alatt. Hamar lámpákat hozattak, majd barlangászokat is, de nem mertek három kilométeren túl merészkedni a feneketlen mélységbe. Betemetni nem lehetett, így csak egy betonfedőt tettek rá, de azt jó vastagon bevasalva!
A kicsi házak gyorsan felépültek. A szegényebbek sátrakat állítottak és a kerület egyetlen megmaradt tévéjét a tér közepén, egy magas létra tetejére erősítették. Mindenki azt nézte félszeg mosollyal, reménykedve egy szép, új jövőben, amikor hirtelen minden adó egyetlen csatornára kapcsolt át. Kínából zokogva jelentkezett egy helyi szpíker: Valami rágja a Nagy Falat!
Erre Kína atomcsapást mért a környékre és ettől két évig rizseső esett egész Afrikában. Igen, támogatni kell az éhező szegényeket! A Fal viszont nem omlott tovább. Egész Kína és a megrágott fél kerület megkönnyebbült. A fél nagymama is.
Lassan visszatért a boldogság Picaiékhoz. Csak az állatvédő Pistike zokogott a sátor sarkában és fekete, egérformájú halotti lepleket vart sajtillatú cérnával.
Ahogy teltek-múltak a napok, a felhők végre eloszlottak és a kék ég alatt lassan elkezdtek beszélgetni az emberek. Pogácsákat sütöttek, zenét hallgattak, örömtáncot lejtettek, majd a vidámság kellős közepén hirtelen megszűnt a zene és félelmetes csend lett! Az emberek lábújhegyre álltak és dermedten figyeltek. A madarak megálltak a levegőben, a megmaradt kutyák a fülüket hegyezték, amikor a fél nagymama meghallotta, hogy valami nagy és erős kaparászik a betonfedél alatt…
Author: Bujdosó Miklós Gábor
Bujdosó Miklós Gábor vagyok. A „Tél és Karácsony 2022.” c. pályázatra küldött írásom óta nagy örömömre az Irodalmi Rádió állandó szerzője lehetek. Gyermekkorom óta olvasok, mesélek. Prózákat, verseket írok. Emlékeket kaptam idős emberektől, frisseket gyűjtöttem fiataloktól. Dolgoztam szállodákban, voltam kertész, fotográfus, éttermi vezető, hivatásomként evezős edző. Igaz és kitalált történetekkel igyekszem meglepni az érdeklődőket. Önálló mesekönyvem 2007-ben jelent meg. 2024 Könyvünnepére megszületett a Lírában kapható új novellás kötetem „Szökés a felhők fölé” címmel. Antológiákban is fellelhetőek gondolataim. Írásaimhoz kívánok egy kényelmes fotelt és benne örömteli időtöltést minden kedves Olvasómnak! Bujdosó Miklós Gábor https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/felnottirodalom/regenyek/szokes-a-felhok-fole