Nem mertünk szeretni,
s ujjaink között a homok lepergett.
Most szeretnénk, de már nem lehet.
Féltünk elmondani álmaink,
s most az örök ébrenlét árnyai
minden álmunk kísérti.
Élhettünk volna, de nem mertünk.
Inkább semmit nem tettünk.
Aztán a nap lenyugszik és fölkel,
vég nélkül, szeretet nélkül, álmok nélkül….
nélkülünk.
Az írás jelentése számomra? Érzések, vágyak, félelmek, örömök, minden, ami vagyok, voltam, és lehetek még.
Gombóc a torkainkban, s csak cipők koppanása egy-egy autó, villamos vár felszállókra következő megállóig a séta mélázás, téma egy kósza falmászás fáztam, s fáztál tőlem
Penna karistol, gyertyák táncoló alakja fed el néhány szót, maradékja is összerántja a gyomrot, eső hull alába, száradnak tavak esti magányba. Föl-föl, mozgásban éjjeli
Halk morajlás szédít, emlékek áznak patakban, tépődnek s foszlanak szerteszét. Csobogás ad keretet szavaknak, fák lombja kerít ívet hajának. Kecses madár száll rá az ágra,
Hallasz? Itt minden zajosabb lett. A félelem nem menetel, csak halkan üldögél köztünk. Féltetted magad, szemed sarkából pillantottad leventék árnyékát, hallgattad eszed s szíved
Gondoltam rád írok, de szerintem teljesen fölösleges. Ez a csend elmond mindent… Beszédesebb minden szónál. Hangosabb, mint gondolnád… De minek is írjak, hisz te a
Némaságba hullnak szavaid, s így mégis többet mondanak. Nem szólsz semmit, körbe fog a csend, a szótlan csend, mi mindennél beszédesebb. Elmond mindent, mit szavakkal
