Az alkotás megnyugvást hoz?
Általában igen, ám időnként elragad magával egyfajta önmarcangolásba hajló aggályoskodás, rendre meglebegtetve előttem a „vagy mégis, vagy mégsem?” örök dilemmáját. Néha megkérdőjelezem a kétely létjogosultságát, míg máskor e létjogosultság megkérdőjelezésében, avagy a megkérdőjelezés létjogosultságában kételkedem. Alkotói tevékenységemet olyannyira áthatja ez a hullámzás, hogy vers is született erről, melynek a valósággal történő párhuzamba állíthatósága mostanra tudatosult bennem. Talán kissé túlságosan is borongós, egyes vélekedések szerint egyenesen apokaliptikus hangulata híven tükrözi azt a már-már életérzéssé dagadó kedélyingadozást, amely írói munkálkodásom során gyakorta úrrá lesz rajtam, s amelynek csöppet sem szeretetteljes, ám annál elbizonytalanítóbb öleléséből – habár humorral jószerint oldható – egyelőre nincs menekvés. Ilyesvalamiről szól ez a vers. Vagy mégsem?
Furcsa ez a csend körülöttem:
Semmi nesz, még madár se röppen.
A szél se fú: nem zizeg az ősz szárította falevél,
Fohászt szül lelkemben a félelem: e vak, légüres tér,
Melyben egy csendes érzelmi vihar erőtől elhagyva megreked,
Arcomon torz sikoly, s égető dermedtség… feszülten elernyedek;
Ború mardosta lelkem örömszomj tikkasztja,
A mámor szorongató vágya fojtogatja.
Kisiklik görcsbe rándult ujjaim közül a remény,
Nyúlok utána, majd rohanok: még utolérhetném,
Ám ólomlábaim földbe süppedve tudatják velem:
Nincs tovább az út, véget ért az elcsigázott küzdelem.
Érzem most már én is: késő, s zuhanok a mélységbe bódultan,
Odalent azonban boldogság-fény fogad: végre kijutottam!
Sose térek többé e tartományba vissza,
Szilárdan eltökélem, de kezdődik újra.
S elszabadul a forrongó pokol.
Fémszerű zaj: zár kattanás.
Nincs kiút a belső háborúból,
Csak röghöz kötött jajgatás…
Author: Szekrényes Gulácsy Apolló Gábor
Sivár életünk ódon taposómalmában szürkévé őrlődő hétköznapjainktól megfáradt szellemünk végső mentsvára. Bizonyára mindenki számára létezik ilyen, számomra ez nem más, mint az írás. Nevem Szekrényes Gábor, melyből kirakható a Kényszeres Bogár anagramma. Habár alapvetően a szabad akarat létezésében hiszek, azt is hajlamos vagyok elfogadni, hogy nincsenek véletlenek, s időnként valami furcsa, megmagyarázhatatlannak tűnő sorsszerűséggel találjuk szembe magunkat. Egyszóval nomen est omen, tehát nekem már csak ezért is muszáj írnom. Egyfajta belső kényszerből. Legkorábbi írásos emlékem egy vers, melyet édesapámmal közösen alkottunk meg, ekkor nagyjából hétéves lehettem. Néhány esztendővel később már egész kis füzet megtelt a saját költeményeimmel. Kora tizenéves fejjel különböző kitalált történeteket és szórakoztató magazinokat vetettem papírra, melyekkel elsősorban családom türelmes tagjait valamint osztálytársaimat szórakoztattam. Aztán egy időre vége szakadt írói tevékenykedésemnek, egészen 1998-ig, amikor is – már nem emlékszem pontosan, hogy milyen indíttatásból – újra elővettem s „leporoltam” egy korábban megkezdett elbeszélő történetet. Ebből két év alatt két hosszabb terjedelmű epikus mű született, mely műfaját tekintve leginkább talán a kisregény kategóriába sorolható. Ezt követően a rövidebb, javarészt humoros írásokra rendezkedtem be, melyekből 2004 és 2012 között több kötetem is megjelent magánkiadásban. 2010 óta naplót (is) vezetek, utolsó három kötetemben mókás naplóbejegyzések is helyet kaptak, ám azóta rengeteg anyag...
