Finánc az ablak mögött
Az ötvenes –hatvanas években a finánc szó hallatán minden józan gondolkodású magyar ember bőrén a hidegrázás futkosott, e gyönyört késztető aktust pedig minden esetben kéjes élvezet követte.
A varázslatos rendszeresség és mozgalmi élet 1956 után az országban látszólagos munkásparaszt hatalmat épített. Született is erről egy csodálatosan hízelgő, az akkori társadalmi összetartozást, együttélést hűen tükröző mondás: „munkás–paraszt ököl, vasököl oda csap, ahova köll!”
A faluk és községek lakóinak élelmes, szorgalmas, szerény polgárai a gyümölcsszüretek után fenséges, bódító italokat készítettek saját használatra, ki ezt, ki azt, ki így, ki úgy. A mesterségüket boldogságban űző pálinkafőző szakembereket és a felhőtlen életet gyakorló borszakértőket gyakran zaklatták a kor fináncai. A tányérsapkákat viselő úriemberek megjelenésekor szinte valamennyi városban és faluban nagy volt a zűrzavar.
Két bátyám Bandi és Jocó sem kedvelték az idegen látogatót, érkezésük előtt elrohantak a közeli grundra focizni. Én pedig féltem, rettegtem az egyenruhát magára öltő lénytől, abban a meggyőződésben, hogy ez az ügynök nem lehet más csak az ördög és sátán jobb- és balkeze. A félelem tüzét táplálta az a tény, hogy egyetlen drága szüleink a lelkünkre kötötték:
- Ha mi nem vagyunk itthon, ti fináncot soha ne engedjetek be a lakásba!
Egy szép napsütéses őszi délutánon történt az a világraszóló történelmi esemény, mikor a sors minden eleme összejátszott ellenem. A kiskonyhánk asztalánál ülve az uzsonnám fogyasztása közben, a bejárati vaskapu egyedi, súrlódó, remegő hangjára figyeltem fel. Azonnal áthatolt rajtam egy furcsa érzés, a meggondolatlanság valódi érzése. Tudtam, hogy ebből baj lesz, hiszen nem zártam be egy ajtót sem. A pozitív gondolkodás viszont azt súgta nekem, hogy minden rendben van, hiszen csak Andris és Jocó jött meg az egyik osztálytársam kíséretében, aki játszani hív engem. Sajnos csalódnom kellett, mert nem ez történt.
Mint derült égből a villámcsapás fénye villant felém egy látvány. A konyhából átláttam a nyitott szoba ablakára, mely mögött megjelent a bolygóközi idegen, a finánc. Megmeredve megbújtam a konyhaszekrény előtt mikor elhangzott egy gépies, szaggatott kérdés:
- Van itt-hon va-la-ki,?
Eltelt néhány perc míg rejtekemből a szobába léptem. Pillanatnyi nyugalmam elillant az ismétlődő, érces, zsörtölődő, türelmetlen hangok hallatán. Gyorsan az ágy alá csúsztam. Többször megismétlődött az ablak felől a sci-fi filmekbe illő kérdés fenyegetést diktáló változata:
- Utoljára kérdezem, van itt-hon va-la-ki,?
Azt éreztem magamban az ágy alatt, mit a halálra ítéltek éreztek akkor, amikor az utolsó kívánság kérdését intézték feléjük. A gyermeki riadalmamat, félelmemet leküzdve, a harmadik típusú találkozást tiszteletben tartva azt válaszoltam:
- Én csak egyszer mondom, nincs itt-hon sen-ki!
A kínos csendet hangos nevetés, életunt embert is próbára tevő kacagás törte meg. Majd egy felejthetetlen, mély, de megnyugvást, megértést sugárzó hang irányult felém:
- Rendben van öcsi, majd visszajövök akkor, amikor lesz itthon valaki!
Az idő szinte megállt és a lakásból csak hosszú percek után merészkedtem ki. A bejárati kapu elé érkezve megláttam a szomszéd ház előtti járdán az egyenruhában feszengő idegent.
Felém fordult, arcán a mosoly őszintének és emberinek tűnt. Kezeit lazán széttárta és a grund felé mutatva így szólt hozzám:
- Pisti, szaladj te is gyorsan focizni, mert a többiek már kergetik a bőrt! – majd kezével intett felém, elköszönt és eltűnt az utcasarkon.
Megállapítottam a zsongó grund felé haladva, hogy ez az egyenruhás lény nem az ördög jobb keze, nem a sátán balkeze és nem egy bolygóközi idegen, hiszen ismerte a becenevem.
Őt egy hatalom olyan tulajdonságokkal ruházta fel, melynek félelmet, tekintélyt kellett parancsolnia.
A valóságban a gúnya alatt egy vidám, őszinte, gyermekszerető igaz magyar ember lakozott, aki a frász hozta rám.
Cserepka István
Author: Cserepka István
Cserepka István az Irodalmi Rádió szerzője. Erdőkertesen láttam meg a napvilágot, 1959. augusztus 23-án, harmadik gyermekként, a Cserepka családban, Istvánnak kereszteltek. Édesanyám szeretettel, édesapám mesteri gondviseléssel tanította fiú gyermekeit. Szakközépiskolai tanulmányaimat Budapesten végeztem el. A kedves iskola magyar irodalom szakos tanárai, megismertették velem a vers elemzés rejtelmeit. Verseim játékos rímei, kezdetben utazások humoros perceit, unokáim születéseinek meghitt pillanatait örökítették meg, majd megszülettek a hálaadó, a nőnapi, az anyák napi, a szerelmes, a tájleíró és a hazaszeretet sugárzó alkotások. Írásaim megjelentek a Polikróm folyóiratban, az Erdőkertesi naplóban és a Csomádi hírharangban. Erdőkertesen élek a családommal. Terveim, álmaim, műveimmel a ma generációját és az utókor emberét érzelmekben gazdag, hazaszerető, a múltat idéző, az édesanyákat, a nőket, a szülőket, a nagyszülőket tisztelő és a jövő felé tekintő alkotásokkal megajándékozni.
