Úgy éreztem… csak ülök a babéromon,
Míg Te orvosi műszerek közt fekszel.
És én tehetetlen vagyok.
Az autóban vezetek, elindult a napom.
Visszatartani nehéz a könnyeim.
A gyerek meg ne lásson !
Leírom inkább. Papíron bukom el…
Előttetek rogyadozom, mintsem a sors
Akaratát megadóan tűrjem !
Felhők mögül a Nap is – néha előbúj…
Az élet kegyetlen, de más nem fontos,
Csak hogy Te – meggyógyulj !
Nemcsak ülök, egész szívemmel ott vagyok.
Hitbe, reménybe görcsösen kapaszkodok:
Hogy igenis, meggyógyulsz!
Pörögnek a percek, az óra bután bámul
-Mintha megállt volna, némán vádol,
Míg szívdobogásod lelassul.
Azt hittem az enyém is megáll. De fáj !
Ebből tudom, hogy létezem.
Bár nem akarok. Csak muszáj.
Ahol Te vagy, oda már nem mehetek.
Fájdalom, hiány, és bánat a nyomodban…
És a világ … már annyival kevesebb!
Author: Szilágyi Tünde
Nevemet tudod, De e név mögött rejlő ember ismeretlen, Bemutatni nem is tudom, Beszéljenek a verseim helyettem. Annyit kell csak tudnod, Életem nyomot hagyott felettem, Kezem hát tollat fogott, Nyomot hagyjak én is az életben. Szívem bár megkopott, Mégis maradt még mit elmesélem, Jó, hogy Ti is velem vagytok,... Gyönyörködjünk nyelvünk szépségében...