Nagyjából huszonöt évvel az előbbi történetünk kezdete előtt, a hatalmas Don folyó mellett, amely folyót akkor még nem mindenki nevezett a Don névvel, csak azok akik a kelták népéhez tartozónak vallották magukat, míg például azok akik azt mondták magukról, hogy ők eszékelyek, Itilnek nevezték, mint minden nagy folyót amelynek a partjain ők éltek, szóval a nagy folyó mellett egy asszony első gyermekét szülte.
Az asszonynak is két neve volt. Az, amelyet a születése után kapott, s amely Hajnalnak hangzott és az, amelyet egy apáca kívánságára a szent keresztségben adtak neki, vagyis az Ilona név. Eléggé felkapott is volt akkoriban az Ilona név, ezért, amikor a nővér ezt kérte a pátertől, az készségesen tett eleget a kívánságának.
Ilonának már volt akkor egy bátya, aki a Teofil nevet viselte, s akihez a két gyermek apja nagy reményeket fűzött. Valamennyire be is váltak azok a remények, ha nem is éppen úgy, ahogyan az apjuk elképzelte. Ilona tehát felcseperedve, különleges dolgokkal kezdett foglalkozni. Néha meglátogatta őket az az apáca is, aki már a születésénél is jelen volt, s lényegében a keresztanyjának számított. Ilyenkor csepegtetett a kislány fejébe olyan tudást, amilyen csak keveseknek adatott meg. A tudás átadása kevés szóval történt, így könnyebb volt rá emlékezni, de a bevált módszer mellett a szent életű nővér még egyéb technikákat is alkalmazott. Olyant mint például, hogy hatalmas lelki ereje segítségével azt a hitet indukálta a kislánynak, mintha az a tudás nem is tőle jönne, hanem máshonnan. Az a máshonnan, egy régi egyiptomi arany- macskaszobor volt, amelyhez a leányka szintén nem mindennapi módon jutott.
Azt, hogy az okok összefüggéseinek a legvégén mi is volt a szikár igazság, azt se akkor, se azóta nem tudta senki. De a tudás amit a leányka ily módon megkapott, olyan terjedelmű volt, hogy tizenhat éves korában, amikor egy csatában az ellenség karddal majdnem teljesen kettévágta a Teofil fejét, azt a vágást, amely még ma, a huszonegyedik században is legtöbb esetben halálos lenne, Hajnal/ Ilona nemcsak meggyógyította, hanem olyan eredménnyel tette azt, hogy a fiú csak még sokkal vitézebb harcos lett azután, mint előtte volt. Aztán az idegsebészek vitatkozhatnak azon – a mostaniak természetesen – hogy miféle idegpályák és hogyan gyógyultak, illetve nem gyógyultak úgy, hogy a legény agresszivitását szinte emberfölöttire megnövelték. Nekem könnyebb a dolgom, mert csak azt kell leírjam, amit régi pergamenekről olvashattam.
No de Ilona! Amikor a tizenhetedig évét betöltötte, vagyis férjhez-menendő korba lépett, a szent életű nővér egy újabb látogatása nyomán azt a kívánságát fejezte ki, hogy ő nem akar férjhez menni – pedig már volt kérője is, egy igen előkelő fiatal férfi, aki az akkori hadban középvezetői tisztet viselt, csabánnak nevezték azt a tisztséget, még a hunok idejéből, de erről a tényről, vagyis a fiatalember rangjáról, senki nem tudott, csak éppen az említett apáca, aki viszont rábólintott, hogy az is tisztességes hivatás, ha egy leány Istennek szenteli az életét.
Igazából nagy valószínűsége volt annak is, hogy a nővér hozzáállásában jókora adag ravaszság is rejlett, amiről azonban akkor még senki sem tudott, s később is csak nagyon kevesen.
Mielőtt azonban a klastromba bevonult volna a fiatal leányka, olyan eseményekre került sor, amelyek később, bár erről akkor még senki nem sejtett semmit, sokban hozzájárultak a világ azon részének amelyet ma Európának neveznek, a leendő sorsához, annak alakulásához.
Teszem azt például, hogy a fiatal herceg – mert hát ne csigázzam tovább, herceg volt bizony Magna Bulgaria kagánjának, Kuvratnak közeli rokona.
Kuvratnak öt fia nevét jegyezte fel a történelem, minden bizonnyal azokét, akiknek anyja az ő felesége volt. Ám, mint már előbb írtam, akkoriban szokás és általánosan elfogadott volt, főleg előkelő férfiaknál, az ágyas tartása is. Nem volt ez éppen lenézése azoknak a lányoknak, asszonyoknak, akik különböző okok miatt erre vállalkoztak, de annál inkább a szégyentől való megkímélése, sőt néha éppen az éhhaláltól is. Szigorú idők jártak akkoriban, s nem sokan néztek oda olyasminek, hogy egy király éppenséggel gyereket csinál-e valamelyik megbecsült szolgálólányának. Aminthogy azokat a gyermekeket tisztességgel fel is nevelték, s lett belőlük katona, pap, írnok, vagy más hasonló megbecsült tagja a társadalomnak. Igazából ma sincs ez másképp, csak éppen apa és gyermeke közé befurakodott, s ott gyökeret is eresztett a képmutatás.
Nos, hát ez a herceg is ilyesféle ifjú volt, apja a Kagán, anyja pedig egy komoly válogatás után kiválasztott eszékely leány.
A rokonságáról persze Hajnal/ Ilona semmit sem tudott. De a fiatalember tetszett neki, s azt elmondta az apátnőnek is. Aki természetesen nem volt más mint ama régi apáca, aki neki a keresztanyja is volt.
− Nem tudok nélküle élni – panaszkodott a leány, majdnem sírva – lehet, hogy nem is vagyok méltó arra, hogy bemenjek abba a klastromba?
− Dehogynem kicsikém! Hiszen te az emberek segítését tűzted ki magad elé célnak. És hogyan lennél képes segíteni akkor, ha az emberek feléről fogalmad sincs, hogy milyenek? Vagyis… természetesen, a férfiakról.
Történt tehát ami történt, elég az hozzá, hogy kilenc hónap elteltével abból a vágyból, szerelemből egy kis élet született.
− Mivel pedig igazából nem való az, hogy egy apácanövendéknek ilyen szép fia szülessen, hát legyen a gyermek neve NEMVALÓ – mondta az apátnő és akkorát kacsintott hozzá, hogy csak az nem látta, aki teljesen vak volt. De Ilona… most már csak maradjon meg ezen a nevén, mert a későbbi életének ez a név lett a meghatározó tulajdonsága, az ilonaság, amiről akkor még csak homályos fogalmai körvonalazódtak… tehát ő nem volt vak és nem volt az a herceg sem, akinek, mit tesz Isten, szintén Nemvaló volt a neve.
Az élet pedig úgy hozta, hogy abban az évben, az Úr születése utáni hatszázhatvanötben, meghalt a bolgárok kagánja, Kuvrat. Aránylag fiatalon, mindössze ötvenkilenc évesen.
Van egy monda, nem tudom, hogy igaz-e, de jellemző, hogy a kagán, a végét érezve közeledni, összehívta magához a fiait. Az öt testvér mindegyikének egy-egy nyílvesszőt adott a kezébe azzal, hogy törje el. Meg is tették könnyűszerrel. Akkor aztán fogott másik öt nyílvesszőt, szorosan összekötözte őket, s ismét felszólította a fiakat, hogy törjék el így. De a kérés kifogott rajtuk, mert öten együtt sem tudták eltörni az összekötözött vesszőket.
− Látjátok? – mondta akkor a halálos beteg kagán – Egy nyílvesszőt mindenki el tud törni, hanem ötöt már ti öten együtt sem tudtok, ha össze vannak kötözve. Hát így maradjatok együtt és segítsétek egymást!
A dolgok és az emberek természetéből persze egyenesen következett az, hogy a fiak csak a legritkább esetben fogadják meg apáik tanácsát. Ezúttal is az történt. Alig hunyta be a szemét a király, az öt fiú annyifelé futott. A történészek lejegyezték, hogy éppen ki hova, minket azonban most, nem különösebben érdekel a sorsuk, annál inkább a Nemvalóé. Mert ő is ott volt a többiekkel együtt. Vele és két testvérével összesen nyolcan voltak tanúi a király utolsó szavainak, s halálának.
Ö volt a legfiatalabb, járni se tudott még, de az anyja ölében mégis ott volt.
− Hát nektek mit adjak szegénykéim? – nedvesedett el a király szeme – Megvan! Nektek legyen a célotok az, hogy a ti népeteket szeressétek, emeljétek, juttassátok a megbecsült népek sorába!
Természetesen, Nemvaló herceg semmit sem értett az egészből ám annál inkább értett az anyja. Bár egyelőre maga sem tudta, mit kezdjen a különös végrendelettel, ám történt valami, ami mindenki akaratán kívül, sőt annak ellenére, olyan hatalmat adott a kezébe, amilyenről addig elképzelése sem volt.
Az történt ugyanis, hogy az öt testvér, mielőtt szétszéledtek volna a szélrózsa minden irányába, abban azonban mindenképpen megegyeztek, hogy a három, ágyastól született herceget ki kell iktatni a hatalom közeléből is. Mivel nem voltak különösebben vérszomjasak, Britanniában például, vagy akár a művelt Bizáncban is, lelkifurdalás nélkül megölették volna őket, azt találták ki, hogy az anya legyen apáca, vonuljon be egy szigorú kolostorba. Ott éljen bűnbánó életet, vezekelve akár a mások bűneiért is – neki magának alig voltak olyanok – a fiait pedig, ha van rá mód, legjobb, ha papnak neveli.
Komoly, értelmes nő volt, engedelmességhez szokva. Azt tette hát, amit kértek tőle. És igazából csak ott a kolostorban nyílt ki a szeme a világ természetére. Ám amikor kinyílt, attól kezdve nem volt megállás. Kezébe vette sorsát és a fiaiét is. Kettőből ugyan valóban pap lett, a főpapságig vitték, Nemvalóból azonban katonát nevelt.
És ennek a hercegnek lett később a fia a kis gyermekecske, az Ilona fia, Nemvaló nembéli Nemvaló.
Akkor már az öt Kuvrat-fiak sehol se voltak, vagyis inkább szétszóródva az akkori világban, kis hercegségek, tartományocskák urai, egy-egy nagyhatalom határain belül.
Éppen az említett változások hozták magukkal azt is, hogy Ilona végül nem lett apáca. Nem lett a kolostor lakója. Csak egy kis házat épített neki a klastrom közelében a vőlegénye, később férje, a felnőtt Nemvaló herceg. Aztán a testvérkék is jöttek rendre, de közülük minket főképpen az első, vagyis Nemvaló nembéli Nemvaló sorsa érdekel. Akinek a bölcsője fölött az anya sokszor énekelte el az azóta már híressé lett régi bölcsődalt, azt amelyet még ő sem tudta, hogy honnét tanult. Talán az a régi, egyiptomi arany macskaszobor súgott neki, amikor még kisleány volt. Mert fura és érdekes volt ám az a régi egyiptomi világ! Sokat tudtak s abból keveset mondtak el.
Bölcsődal, melyet Ilona asszony énekelt a kis Nemvaló ágya fölött
Menj el fiam, menj el, Nagy Erdő országba!
Annak közepibe, ott levő dombjára!
Ott, azon a dombon van egy szép, magas fa,
annak jobb oldalán van négy vastag ága,
annak bal oldalán öt vékonyabb ága.
Az ágai között egy magas sudára.
Hágj fel édes fiam mind kilenc ágára!
Kilenc ágon átal szép magas sudárra.
Azon a sudáron egy sasmadár fészkel,
annak a tojását valahogyan vedd el!
Azzal a tojással gyere le a földre!
Amikor leértél, tojást csapd a földre,
hogy szerte törődjön sok ezer izinkre,
ne féljél attól se, hogyha a sas csípked.
Úgy sem csíp tovább, ha a földet elérted.
Abból a tojásból jól lakik a néped.
Aztán pedig menjél messzi tó mocsárhoz,
abból a nagy tóból végy vizet magadhoz!
Azzal a vízzel majd gyere ide, haza!
Azzal mit hozol, a nép szomját olthassa.
Ám vigyázz, a tóban emberevő sárkány
él, a vizére féltékenyen vigyázván.
Nem szabadulsz attól, erővel se harccal,
csakis az eszeddel, csakis ravaszsággal.
Ezt tegyed, így tegyed fiam, egyetlenem,
mert csak ha sikerül, segíthetsz népeden.
De még így sincs vége, jaj még így sincs vége!
Mert a nagy jóléttől lesz sok ellensége.
Sok ellenség ellen harcnak sosincs vége,
ha egyet meggyőztél, másik jön helyébe.
Egyik nagyon ravasz, másik nagyon erős
Öregisten segítsen meg, hogy mindent legyőzz!
Jaj! Hogy mindent legyőzz!
És így cseperedett fel a fiatal Nemvaló herceg igazi férfivé. A város és a vár, amelynek meglátásakor Ilona annyira elcsodálkozott, hogy el sem akarta hinni, hogy ilyen létezik, s nem az Öregisten különleges csodája, hanem emberkéz munkája nyomán jött létre, neki természetes volt. Tudta, hogy a városnak, s a várnak is Szárkel a neve, s határt képez az eszékelyek a bolgárok s a kazárok területei között. A neve pedig, mivel a „szár” fehéret, illetve csillogót jelent, a későbbiek szavával Fehérvárnak, vagy Fehérhelynek is kimondható. Ez azonban már csak az eszékelyek sokkal későbbi utódai előtt lett valamennyire ismert, de még náluk sem egészen nyilvánvaló.
* * *
Author: T. Igor Csaba
1946-ban születtem, Marosvásárhelyen. Azonban a család nem sokkal azután Nagyváradra költözött, mivel apám ott kapott munkahelyet. De vissza-visszatértem Marosvásárhelyre, például az egyetem elvégzése céljából. Utána negyvenkét évig mint orvos tevékenykedtem. Bár az írást nagyjából negyven évig szüneteltettem, a végén annyi élmény és a betegek által elmesélt történet gyűlt össze, hogy bűn lett volna legalább az érdekesebbeket meg nem írni. Választottam (készítettem) a nevemből egy anagrammát (az ékezetek lehagyásával) és mivel a kétféle foglalkozást nem akartam összekeverni, azóta is T. Igor Csaba néven írok. Pedig azóta különböző és főleg nem tőlem függő okok miatt a nyugdíjaztatást választottam a kollégák mérsékelt örömére és a páciensek bizonyos ideig tartó bánatára. Azóta jól megszoktam az írói nevemet. És megint a szülővárosomban élek.
