Kakaós lepény. Emlékek íze. Nagymamám sütőjében gyakorta elnéztem az üvegen át, ahogy a ruganyos és mégis omlós tészta lassan felemelkedik a tepsiben. A vaníliás cukor és a kakaó illata beteríti a konyhát, és mi, unokák izgatottan várjuk, hogy végre leteljen a sütési idő. Nagymama azon melegében felvágja, mi meg körbeüljük az asztalt és mohón habzsoljuk a vaníliás cukorba mártott süteményszeleteket. Mire anyukánk értünk jön, nem marad belőle egy darab sem.
Aztán eszembe jut az a bizonyos márciusi vasárnap délelőtt, amikor tizenöt évesen életemben először önállóan készítettem el a kakaós lepényt. Ez volt a próba, a következő héten már „élesben” terveztem megsütni barátnőimnek a névnapi bulimra.
Mindent bevásároltam, amit kellett, többször is leellenőrizve a listát a boltban, nem maradt-e ki valamelyik hozzávaló. A teljes névnapi menüt előre elterveztem, a szendvicsek és a franciasaláta mellé a kakaós lepényt szántam fő attrakciónak az ételsor záróakkordjaként.
A próba napján beleadtam apait-anyait, hogy a vasárnapi ebéd után a családdal együtt fogyaszthassuk el a végeredményt. Mindent úgy csináltam, ahogy a nagymamától tanultam. Kikészítettem a tészta összes hozzávalóját a konyhaasztalra a szükséges eszközökkel együtt. Tej, tojás, vaj, cukor, kakaópor, liszt, sütőpor, vaníliás cukor és keverőtál, fakanál, habverő, szűrő a liszt átszitálásához, minden együtt van hát a sikerhez. Már csak a saját tudásomat, ügyességemet és egy csipetnyi fűszert, egy kis kreativitást kell adagolnom a hozzávalókhoz. Kimértem mindenből a megadott mennyiséget, kivajaztam, kiliszteztem a tepsit és a tűzhelyen hagytam. Anyukám épp csak bekukkantott a konyhába, hogy minden rendben van-e, majd tapintatosan visszavonult és nézte tovább a kedvenc tévésorozatát. Rápillantottam még egyszer az alapanyagokra, végigfuttattam az agyamban rögzült listát, és egy konyharuhát meg egy törlőszivacsot is tettem melléjük az asztalra, minden eshetőségre. Elvégre mégis csak most debütálok szeretteim előtt a kakaós lepénnyel, életem első önálló süteményével. Ugyanazt a drukkot éreztem, amit egy vizsgaelőadásra készülő színinövendék érezhet az öltözőben, unos-untalan ismételgetve magában a nagymonológot, miközben az arcát sminkelik.
Egy kis nyeles lábasban felolvasztottam a vajat, koncentráltam, de nagyon, hogy oda ne kozmáljon, a lehető leglassúbb tűzön kavargattam. Feltörtem az előzetesen lefertőtlenített tojást, a régi porcelán keverőtálba öntöttem, ami eredetileg az üknagymamámé volt. Négy generáció háziasszonyait szolgálta ki ez a Zsolnay tál, kibírta az első és a második világháborút, és még mindig egyben volt, ez maga a csoda! Hozzáadtam a cukrot a tojáshoz, és a közepén lukas fakanállal jó habosra kevertem. Beindítottam a sütőt. Mire összedolgozom a tésztát, addigra éppen bemelegszik. Sajnos a mi sütőnknek nem volt átlátszó az ajtaja, mint a nagymamáé, így nem láthattam, ahogy feljön a tészta.
A tojáshoz és cukorhoz hozzáadtam a többi hozzávalót. Beleszitáltam a lisztet, bár ez egy igen hosszadalmas és fárasztó művelet, de nagymamámtól úgy tanultam, hogy ha átszitáljuk a lisztet, attól könnyebb, légiesebb lesz a tésztánk. Hozzáöntöttem még a megmaradt tejet és a habverővel precízen kidolgoztam, pontosan ugyanazokat a mozdulatokat használtam, mint amiket a nagyitól láttam. Az állaga alapján úgy gondoltam, tökéletesre sikeredett a süteményalap. Beleöntöttem a tepsibe, elegyengettem, hogy minden sarokba jusson belőle, a tetejét egy tortalapáttal lesimítottam, hogy szép egyenletes legyen a felülete, ha majd megsül. Egy tizenöt éves lánytól elvárható legteljesebb gondossággal jártam el. Leültem a konyhaszékre és vártam, mikor kúszik az orromba az ínycsiklandozó süteményillat. Nagymama a tésztába is tett mindig egy kis vaníliás cukrot, ezt sem hagytam ki. Tíz-tizenöt perc múlva már érződött az az összetéveszthetetlen süteményillat, a vanília, kakaó és a friss tészta aromájának elegye, mely lassan-lassan átlengte az egész lakást, anyukámat és a húgomat is a konyha környékére csalta.
Nem akartam kinyitni a sütőajtót, hogy megnézzem – tudtam, hogy tíz-tizenöt percig egyáltalán nem szabad kinyitni, mert akkor összeesik a tészta –, de olyan felfokozott izgalom lett úrrá rajtam, hogy mind a tíz körmömet tövig lerágtam.
Egy héttel jártunk március tizedike, Ildikó napja előtt. A tél lassan kezdett tavaszba fordulni, de éjszakánként még fagyba dermedt a hőmérséklet. Napközben azonban már kellemesen simogatott a langymeleg szellő és az erősödő fény, mint ahogy azon a napon is, de szándékosan nem nyitottam ki a konyhaablakot, mert érezni akartam a süteményillatot. Valósággal fürödtem ebben az illatban, úgy szívtam be az orromon keresztül, mintha máris enném a süteményt, mit enném, falnám két pofára, mint ahogy a nagymamánál szoktam volt.
Végre lejárt a sütési idő. Most ugrik a majom a vízbe, gondoltam magamban. Kikészítettem egy használaton kívüli kötőtűt a tűpróbához, hogy beleszúrjam a tésztába. Ha már nem tapadnak a tűre a szemcsék, akkor van készen a sütemény. Felhúztam az edényfogó kesztyűt, és kinyitottam a sütő ajtaját. Mikor benéztem, egészen megrökönyödtem a szemem elé táruló látványtól. A tészta a tepsi alján maradt, semmivel sem emelkedett magasabbra annál, mint amikor nyers állapotában belesimítottam. Visszacsuktam a sütőajtót, megtöröltem a szemüvegem, biztos csak káprázott a szemem… Benéztem újra, hát bizony ugyanakkora volt a kakaós tésztám, mint annak előtte, csak már erőteljesen pirulni is kezdett a sarkainál. Ennek fele se tréfa, gyorsan kikaptam a tepsit.
Anyukámat az illatok csalták be a konyhába, már kezdett aggódni, hogy odaégetem a süteményt.
– Oda ugyan nem égettem, de inkább nézd meg magad! – legyintettem kétségbeesetten. Ketten találgattuk, vajon mi történhetett, hiszen én mindent pontosan ugyanúgy csináltam, ahogy a nagykönyvben, akarom mondani, a receptkönyvben meg van írva. Tanakodtunk vagy tíz percig, amikor anyukám egyszer csak átvágta a gordiuszi csomót. Felemelte az asztalról a hanyagul odavetett törlőruhát, és ekkor a szemünk elé tárult a rejtve maradt, s emiatt kimaradt hozzávaló, a Dr. Oetker sütőporos zacskó, mely csúfondárosan sárgállott az asztallapon.
A sütőpor, mint lazító anyag szükséges, de nem elégséges feltétele a sikeres süteménykészítésnek, hiányában nem tud felemelkedni a tészta a tepsiben. A könnyeimet törölgettem, elmondtam magam mindenféle ostobának, hatökörnek, de anyukám átölelt és megvigasztalt, mondván, a legjobb, legtapasztaltabb háziasszonnyal is előfordul az ilyesmi. Egy hét múlva majd jobban sikerül, cseppet se aggódjak. Most azonban mentenünk kell, ami menthető. Ki se vettük a tepsiből az egy centiméternyire összezsugorodott, cipőtalphoz hasonló állagú tésztalapot. Tettünk rá néhány babapiskótát, megfőztünk hozzá egy zacskó vaníliás pudingport az előírás szerint. Megvártuk, amíg kihűl, narancs- és banánkarikákkal ízesítettük, és az egészet ráöntöttük a pórul járt tésztára. Hűtőbe tettük, és uzsonnaidőben jóízűen elfogyasztottuk. Király desszert lett belőle a mai fiatalok szóhasználatával élve, mind a tíz ujjunkat megnyaltuk utána valamennyien. Ez is azt bizonyítja, hogy nincs elrontott étel, kis furfanggal, némi fűszerrel szinte bármit fogyaszthatóvá lehet tenni.
A következő vasárnapon már tökéletesre sikeredett a kakaós lepény, az előírás szerinti magasságra emelkedett fel a tészta a tepsiben. A vanília- és kakaóillat hívogatóan terítette be a konyhát, és saját készítésű süteményemmel méltóképpen koronázhattam meg a névnapi uzsonna menüsorát.
Recept
Hozzávalók négy személyre:
1 egész tojás
25 dkg kristálycukor
5 dkg vaj (olvasztott), vagy margarin
2,5 dl tej
4 dkg cukrozatlan kakaópor
25 dkg finomliszt (átszitálva)
1 zacskó sütőpor
vaníliás cukor (a tetejére)
Elkészítése:
A tojást a cukorral habosra keverjük. Hozzáadjuk az olvasztott vajat, a kakaót és a tej felét. Alaposan elkeverjük. Beleszitáljuk a sütőporral elkevert lisztet, és a maradék tejjel hígítjuk. Jól kidolgozzuk. Kivajazott, lisztezett kisebb méretű tepsibe öntjük, és előmelegített sütőben közepes hőfokon 25-30 percig sütjük. Kiborítjuk, és még forrón jó éles késsel kockákra vágjuk, és vaníliás cukorban megforgatjuk. Süthetjük idénygyümölccsel is, ilyenkor a tepsibe töltés után finoman a tésztába nyomkodjuk a gyümölcsöket. Tortaalapnak is felhasználható.
Author: Bora Ildikó
Bora Ildikó az Irodalmi Rádió szerzője. Eddigi életpályám során jó néhány foglalkozást űztem, voltam tanár, ügyintéző, ifjúkoromban operaénekesnek készültem, de az írásban találtam meg igazán önmagam. Minden egyes fázisát élvezem, az alapötlet megszületésétől kezdve a kézirat nyomdakészre formálásáig. Szeretek csukott szemmel révedezni, sosem látott világokban jönni-menni. A történeteimben az lehetek, aki nem vagyok, és a történeteim által lehetek az, aki valóban vagyok. Gyermekkoromtól kezdve gazdag fantáziavilágról tettem tanúbizonyságot, az édesanyámtól hallott meséket továbbgondolva újabb és újabb történeteket találtam ki. Diákéveimben versekkel próbálkoztam, később felfedeztem, hogy a prózában is otthon érzem magam. Eleinte rövidebb humoros történeteket írtam, majd 2017-ben, az Aba Könyvkiadó gondozásában megjelent A rettegés piramisa című regényem, ami egy Egyiptomban játszódó, kalandokkal és szerelmi szállal fűszerezett bűnügyi história. Gyermekkoromban öt évet töltöttem Kairóban a családommal együtt, így a könyvben szereplő helyszíneket volt alkalmam a valóságban is megismerni. Rövidebb prózai műveim témáját egy-egy érzésből, hangulatból, színekből, illatokból merítem. Jártamban-keltemben figyelem az embereket, mozdulataikat, hanglejtésüket, és máris körvonalazódik a fejemben egy újabb novella szereplője. 2021 őszén csatlakoztam az Irodalmi Rádió alkotóközösségéhez, ez év novemberében jelent meg egy novellám (Lelki szemetes) az Irodalmi Rádió Szegény az ördög, mert nincsen neki lelke c. kötetében. Ettől kezdve az Irodalmi Rádió szinte valamennyi antológiájában olvashatók...
