Felemelte a szél a háztömböt
és tőlünk távol tette le.
Senki sem értette,
miért pont azt a tömböt,
miért pont azon a sarkon.
Én sem. De nem zavart.
Engem is a zűrzavar uralt,
a mindent körül ölelő.
És nem csitult.
Fejemre pengeélű szilánkhegy borult.
Elhajoltam, félreálltam, arrébb ültem.
Mi jöhet még? Ki tudja.
Csak a fák tépett lombja beszél
a madarakhoz, vagy a láphoz,
tán ő sem tudja már. Mi sem.
Erősödő hangja a miénk lehetne,
Ha sejtenénk merre van az előre…
Idelenn. A zavarban.
Ehelyett az avart túrjuk,
keressük hol magunkat, hol egymást,
ami belőlünk még megmaradt.
Némelykor jelentéstelen töredék,
végzetesen halkuló tudatszilánk
és egy csepp bűntudat.
Author: Tarrósi Éva
Irodalomimádó vagyok. Gyerekkoromtól a könyvek világában élek. Mostanra tartozékom lett az alkotás: felold, feloldoz, felszabadít és magával ránt, árnyalatoktól függetlenül. Szeretem az egyszerű jelentéstartalmakat, kevesebb színnel, több dinamikával. Írásaim spontán ötletekből születnek, megélt érzelmek mintázatából gyúrok verseket és történeteket, hogy örökkévalóvá lehessen egy-egy pillanat. Különös érzés, ha a szövegek közben átitatódnak valahogy az ideák világának tintapárnáján valami jól ismert, megnyugtató szellemiségben.
