Könnysátorba borul a ma reggel
Néma csendben halk koppanás hallik…
Fülelem a rút, zimankós csöndben,
Ahogy az esőcsepp alább hullik.
Felhő ereszti ki bús könnyeit.
Bágyadt, mozdulatlan az ernyedt táj.
Az elázott fűszál nyújtózkodik.
S madarak bújnak az eresz alá.
Hálás az esőért a vetemény.
Mindegyik növekszik egy-két centit.
A víz lassan már a bokáig ér.
És várjuk, hogy napsugár bújjon ki.
Múltat sirat a bűnbánó lét,
Sárba süppedő szomorú jelen.
Emlékeit szabadon ereszté…
És felhők viszik szét, hogy feledjen.
Az önsajnálat már hiába volna.
-Folyó duzzad, áradnak patakok-
Minden megélt, átérzett dologgal
A gyökérzetünk mélyebbre hatol.
Behozzuk a lemaradt holnapot!
S a feledésben új reményt kapunk.
Könnycsepp áztasson mindent, mi fájó!
Osszon a bűnbánat most új lapot!
A felhődunna alól sír minden.
Ág konyul megadón, bús levelek
De olyan jó, hogy több titkunk nincsen!
Bűnbánatra szólított a természet.
Lepereg a tájról minden bűne…
Nyálkás-nedves atmoszféra felett.
Kalauza tisztult jelenünknek
A természet …eképpen lehetett.
Cseppek koppannak még itt-ott lomhán
Amíg felszárad a könny a tájról.
Tisztul lelkünk közben, s felszáll
Esőhordta könnyű harmatszárnyon.
Feltámadt szélben leomló eső
Árasztott el – lemosva vétkünket…
Tombol, amíg majd minden helyrejön
S új napok virradnak a régikre.
Author: Szilágyi Tünde
Nevemet tudod, De e név mögött rejlő ember ismeretlen, Bemutatni nem is tudom, Beszéljenek a verseim helyettem. Annyit kell csak tudnod, Életem nyomot hagyott felettem, Kezem hát tollat fogott, Nyomot hagyjak én is az életben. Szívem bár megkopott, Mégis maradt még mit elmesélem, Jó, hogy Ti is velem vagytok,... Gyönyörködjünk nyelvünk szépségében...
