Csoda szólamokat, szívverésből ihletett látomások sorát
Hogy szépen hangzik minden: szó, hang, meg a csend is veled
De nem volt elég a hited...
Ott állok még mindig,
Mint kivert kutya egy sírhanton,
ki siratja elveszett gazdáját, nyűszít belőlem a felismerés:
Mind csalfa, ki nem kap eleget a mától!
Hontalan siratom emlékedet....
Rég volt múzsáim sorába állva csak kérdezd, mit tehetnék még?
Te is elvesztettél, oh de milyen régen már!
Múzsa, a régmúlt csókja már oly halovány
Add teremtő erőd hát másnak,
Mutasd csak meg embernek, világnak
Mily csodája vagy a lenyugvó napnak,
Égbolt, felhők most is kacagnak,
Mert nem látod már rég fától az erdőt,
Keresed, kutatod a múltban a tekergőt,
Ki megmutat mindent:
Hont, házat, s benne lelkeket,
Holt Múzsa, hol volt, hol nem, szeretet?
Futkos egy kis érzés még benned a parton,
hol sivár már minden, nincs létezésedben pardon,
Óvd csak, mit lehet,
Édes drága kikelet
Édes, drága Múzsa,
Intsen búcsút remegő kezed!
Author: Szatmári Andrea
Szatmári Andrea vagyok. Miskolcon születtem, iskoláimat is itt végeztem. Egyetemi éveim alatt kerültem igazán közel az íráshoz, melynek szeretete azóta is bennem él. Három antológiában jelenhettek meg verseim, amik örök emléket jelentenek. Úgy hiszem, egy közösség tagjának lenni mindig óriási feladat. Valahol talán mindig bennünk van az a bizonyos megfelelési kényszer. Az a lenni valaki kérdése, hogy nem csak egy porszem vagy a milliárdnyi homokszem között, hanem lényegesen előbbre való. Hogy itt lehetek, számomra ez nem jelent versenyt, de óriási megtiszteltetést mindenekelőtt. Mert soha nem lehettem egy olyan csoport, bár inkább lelkes közösség része, ahol mindenkinek ugyanaz fontos: igazából önmaga lenni, igazából azt mutatni, ami önmaga lehet, ami számára a legfontosabb. Számomra az írás egyszersmind önmegvalósítás, az Én felismerése, valamint óriási gyógyulási folyamathoz járul hozzá, mind a magam, mind a családom női tagjainak részéről. Nagy feladat ez, azt kell mondanom. Mindemellett óriási büszkeség, mert rengeteg pozitív visszajelzést kapok, és talán most, hosszú idő elteltével érezhetem, hogy az irány jó. Köszönöm az Irodalmi Rádió közösségének, hogy befogadott, hogy méltónak talált arra, hogy ennek a közösségnek a részese lehessek. Nagy becsben tartom ezt a lehetőséget, és egy kezdetnek is, mely hatalmas fordulópont az életemben. Remélem hogy sok feledhetetlen pillanat vár ránk!