Pantomim

Lépéseim árván konganak:

Egy. Kettő.

Sakktábla – arcodat rózsaszirmokkal rejtem el,

Meddő csended átlényegül – hagyom.

A csillagokat válaszul

Fonott hajamba tűzöd: három.

Érintésedben elidőzök,

Elzárom, őrzöm lényedet.

Minden illatos, de nem

Az a szép fajta, hanem megingott

Megfelelni vágyás illatú, idegen;

Kisiklott lelkek áradnak így.

Négy. Öt. Meggyorsítom lépteim,

Szívem követi az ütemet,

És ott lebegsz előttem megint,

De eltemet aztán a perc.

Már dübörgök, úgy megyek – hat.

Visszhangzol bennem,

Azt hiszem, elárultak, mert

Felednem nem szabad.

Hét. Nyolc. Kilenc,

Túl szép, túl tarka az egész,

A talaj alattam kileng;

A megérkezés közeledik.

Tíz. Lépéseim veled konganak,

Várom, hogy várj a lépcső tetején,

És minden emlékem szalad

Feléd, de a folyosó üres.

A csend árván kong:

Egy. Kettő.

Memorizálok mindent ezerszer,

Hiszen a lépés – percet kár tagadnom:

Az idő a legnagyobb pantomimmester.

Author: Madarász Csenge

Madarász Csenge vagyok. Ha megfordítjuk az életkorom számait, egészen idős. Szabadidőmben azon gondolkodom, vajon milyen alakra hasonlítanak a felhők az égen, a csillagokat próbálom megszámolni, vagy az jut eszembe, milyen ember lenne a kiskutyámból. Főleg verseket írok, de a novelláktól, és meséktől sem riadok vissza, jelenleg pedig egy musical-en dolgozom.