Nevem Halász Zoltán. 1957-ben születtem Pécsett. Az itt - jellemzően műszaki pályán - ledolgozott 46 év után immár nyugdíjasként szeretnék néhány éves költői pályámon további szárnycsapásokat tenni.
Körbe tekergő fekete fal, Összeér bennünk a sorsfonal. Szeretnélek Téged igazán szeretni, De nem lehet hozzád közel kerülni. A benned élő látomás, Egy láthatatlan űrállomás.
* Végső pont Vajon, milyen foka kell a kétségbeesésnek, hogy kamion elé vesd magad vagy a szakadékba ugorj? Hogy visszautasítsd az ételt, de még vizet
Ez őszi, fáradt, késő délután, egyedül csak én vagyok, a közeli kihalt füves téren. Magamban ülök egy félreeső padon. Merengek hosszasan, és észre sem veszem,
A nagymamám soha nem kérdezett. Nem azért, mert nem tudott volna, hanem mert tudta, mit nem szabad. A szárítókötél ott húzódott a kert végében, két
Vízbe merültünk újra, és újra, Mert nem tudtuk mit hoz a holnap, És az öröm perceit e félelem felnagyította, De hűs karjával átkarolt bennünket a
Őszinte szerelmi vallomás Szeretlek minden reggel és délelőtt, felkelő napnál egy hófehér ház előtt. Szeretlek minden percben és órában, jelen vagy minden
2 Responses
Nagyon szép. Szeretettel gratulálok!
Rita
Nagyon szépen köszönöm! Üdvözlettel: Zoltán