Prológus – Rosa 1877 Párizs
Feladták rám a szoknyát, a kiskabátot, a pelerint és a cipőt. Még gyöngysort is kaptam. A tükörben csodáltam magam és pont ezt vártam. Fehér, csipkés menyasszonyi ruha, pont, mint egy habos sütemény, egy kis gonoszsággal és szánalommal fűszerezve. Így neveltek. Esélyem sem volt ellent mondani. Éreztem, hogy körülvesznek a puccos emberek, táncoltam a rivaldafény káprázatában. A bálok és a partik világában. Tökéletes voltam. Mindent amit, vagy akit akartam egy csettintésre megkaphattam. A férjeim elhitték, hogy szeretem őket. Az elsőt talán még kedveltem is. De szívességet tett a pokol urának. Kacarászva tönkretett. Mind testileg, mind lelkileg. – Óh, micsoda kár! -Már-már hahotáztam a gondolattól. Imádtam, hogy én mozgathattam minden szálat, hogy senki nem szólhatott bele a tetteimbe, csak bábként hozzá járulhatott – mint egy adományként – vicces játékomhoz. Én nem vállalkoztam a szeretetre. Szívekkel és fejekkel dobálóztam. Eladtam a lelkem az ördögnek. Én voltam a megtestesült gonosz. Rosa Elois Delton.
Fehér hintó, fehér lovak, hófehér rózsák. Az esküvőm napja. Luis lesz a harmadik férjem. Süt rólam a sajnálat. Reményvesztett vagyok. Csak a pénze kell. Mi más? Egy magamfajta nőnek, mi más kellene, ha nem a pénz! Csinos ruhák és drága ékszerek. Nem fűlik fogam a szerelemhez, csak úgy teszek, mintha az volnék. Újra az érzéketlen eskü, ami számomra már semmit nem jelent, csak egy unalmas csatát, amit megint megnyerek, egy ostoba férfi ellen. Megérkeztünk az esküvő helyszínére, a Notre Dame – hoz. Az előző két férjemmel is itt tartottuk a ceremóniát. Talán, még egy cseppnyi deja vu érzésem is támadt, de csak és kizárólag a szánalomtól. Felnéztem a szépen megmunkált, hatalmas épületre és fogalmam sem volt, hogy éreznem kellett volna e valamit ezen kívül. Oly érdektelennek hatott az egész, hogy csak simán igazítottam egyet szőke fürtjeimen és gőgösen kiléptem a hintóból. A násznép örömmel fogadott. Mertek volna nem így tenni! Tapsvihar és ujjongás, szép szavak, mondhatni a szokásos rituálé, amit már harmadjára élek át. Ahogy letargikus állapotban lépdeltem a katedrális felé, elgondolkodtam. Sokan nem tudják, de a legaljáról kezdtem. Mikor 18 évesen hozzámentem Frederickhez, az első férjemhez, szerettem volna azt érezni, hogy szeretnek és nem csupán elhalmoznak drága szaténnal és selymekkel, na meg a ragyogóan pompázó ékszerekkel. Nekem ez nem volt elég, nem éreztem semmit, a pillanatnyi röpke boldogságnál, mikor Frederick ilyen csekélységeket ajándékozott. Kellett valami,hogy azt érezzem ember vagyok…kellettek az érzések. Minden kellett, ami nem volt tapintható, ami tétlenül csüngött a levegőben, ami csak az elmémben létezett. Két év után hibát követtem el. Azzal a hibával elárultam roskadozó lelkemet. Éreztem, hogy velejéig romlott vagyok és talán, sőt, nincs megbocsájtás! 22 évesen rám ruházták Frederick vagyonát. Franciaország híres, nemes özvegye lettem. Az özvegy voltam, kinek férjét golyó ölte meg. Az özvegy, kit mindenki sajnált. Viszont én, Rosa élveztem a figyelmet. Már szinte betegesen, de élveztem. A gonosz bennem táncolt. Belekúszott az ereimbe, az agyamba. Úgy éreztem megőrülök. Teljesen elvesztettem magam. Kirohanások ezrei törtek rám egy nap leforgása alatt, nyugtatót nyugtatóra szedtem. Majd 24 évesen hűséget fogadtam a német grófnak, Lord Albertnek. A lakodalom nagy volt, a boldogság,amit megjátszottam, szintén. Hosszú hetek teltek el. Azt éreztem ki akarok szabadulni. Ki akarok törni a német aranykalitkából. Megvolt mindenem, amit valaha akarhattam volna, de telhetetlen voltam, önző és végtelenül mohó. Mindig az kellett, ami a másé. Ha valami nem lehetett az enyém, akkor másé sem lehetett, mert úgy mozgattam a bábukat, ahogyan az nekem kényelmes volt. Ha pedig valaki beleszólt, kinevettem. Fittyet hánytam mindenre és mindenkire. Ebben az időben a szívem már elhalt. Dobogott ugyan bennem, de nem jelentett szükséget, hát kitéptem a mellkasomból. Albertet színészi mosolyom kísérte végig a halála napjáig. Akkor is mosolyogtam, amikor újra bűnt követtem el. Albert meghalt. Balesetet szenvedett. Túl sokat kért, túl sokat kellett neki visszaadni. De nem az én bűnömből. Az, az én hibám, a sajátom. Albert nem ismert engem. Bár egy házban éltünk, nem érdekeltem őt. Egyetlen dologra kellettem neki, ami három pontból állt: Akarni, megkapni, félredobni. Most pedig itt vagyok. Luis szemeibe nézek és hazudok neki. Manipulálom. Ígéretet teszek , hogy örökké szeretni fogom. Neki is csak a pénze kell! Engem már semmi sem tehet boldoggá! Talán mazoista vagyok. Esetleg nárcisztikus személyiség, de nincs bennem bűntudat. Soha nem is volt.
– Rosa Elois Delton. Hűséget fogad e Louis Lou Duvalnak? – kérdezte a pap. Hallgattam, mert el akartam menekülni. Hallgattam, mert tudtam és ismertem a forgatókönyvet. Hallgattam, mert nem akartam újra ezt tenni. S végső soron igent mondtam, mert fenn kellett tartanom a látszatot és mert ő is igent mondott.
– Akkor hát csókoljátok meg egymást!
– NEM, NEM, NEM! – üvöltöttem volna torkom szakadtából, de nem lehetett. Megfagyott bennem minden szó. Megcsókolt. Lenyeltem minden büszkeségem, ami talán nem is létezett. Egyedül a kaszás illatát éreztem a násznép izzadságának szagával keverve.
– Boldog vagyok, hogy veled lehetek! – hányinger kerülgetett. Attól, ami sors néven rám tekintett, bele tengerkék szemeimbe. A jégbe, mely megtöri majd szíve melegét. Bennem nem volt félelem. Sajnálat meg pláne nem. Nem volt mi lesz ha …! Bennem semmi sem volt kongó ürességen kívül. Se szív, se lélek. Minden érzelem hiánycikk volt.
Teltek a napok, a hetek, a hónapok. Unatkozva figyeltem a homokórát, a homokszemek pergését, várva bukásom szégyenítő pillanatára. Jómagam sem dolgoztam fel még, az évek gyors cselekményét. Azt, amit tettem és azt, amit tenni fogok. Ponttal pecsételve a végét. Azt gondoltam, hogy le tudom majd mosni magamról áruló vétkem. Három szó. Egy név. Az én nevem, mit porig gyaláztam. Gonosz szavak, mik kiszaladtak a számon, a mellkasomra karcoltam hullott sorsom. Megöltem őket. Bennem lakozik a szörny. Ott térdeltem Louis felett. Véres kést szorítottam a kezemben, amin az ő vére díszelgett. Rózsaszín szoknyámat piros és burgundi vörös árnyalat pettyezte. Megbántam e? Nem! Romlott vagyok, szív nélkül. Egy könycsepp sem gördült le jégkék szemeimből. Tudtam, hogy harmadik házasságom bukása is ez lesz. Fredericket, Albertet és Louist is megöltem.
- Jó reggelt – köszönt be Mary – reggelivel a kezében. Amikor meglátta mi történt, arcából kiszökött a pír, leejtette a tálcát,ami nagy hangzavarral csattant a hideg márványra.
- Hívjon csak akit akar Mary! Azt hiszi érdekel?
- Tudja Mary – álltam fel miközben folytattam – mindig is abban a tudatban éltem, ha nekem nem lehet jó, másnak se legyen! Az első férjem megerőszakolt. Számtalanszor. Mikor megöltem eladtam a lelkemet. Meggyűlöltem a férfiakat. Nem bírtam megállni. – jeges tekintetemmel ránéztem az egész testében remegő nőre, majd otthagytam.
Ennyi volt a játék. Már nem tudom megérte e. Pillanatnyi elégtétel volt, mikor kezeimhez vér tapadt. A szálak szétszakadtak. Minden bábu elesett. Mindenki eltűnt. Egyedül maradtam, most végérvényesen. Mégsincs bennem megbánás, se bűzölgő bűntudat. Bukásomat három férfi okozta.
Frederick
Albert
Louis Lou Duval
F – A – L – L , mint fall, azaz ESÉS…
Három férfi, három név és én elestem. Semmi vagyok. Fekete madár. S nincs holló, mi kifehéredne … én örök feketeségben táncolok!
Author: Szalai Regina
„Két világban élek. Az egyik a valóság, a másik pedig az amit én teremtek.”
