A kristály és az őszi levél balladája

Kristály élénk jókedvvel lépett a jól ismert erdei ösvényre. Mindig is kedvelte az őszt. A szikrázó napsütés és a hűvöség tökéletes elegye. Ahogy a fáradt fény átkúszik a sárgálló levelek között, rávilágítva a már aláhullt avarra. Az állatok gyűjtögető morajával eszményi élményt nyújtott.

Kristály indiánként úgy ismerte az erdőt és annak állatait, mint a tenyerét, de ennek ellenére is akadt félnivalója. Tíz évvel ezelőtt idegen emberek jöttek a tenger felől. Emberek, akik teljesen mások voltak, mint bárki, akit eddig az indiánlány ismert. Furcsa ruhát viseltek és bőrük hófehér volt. Kristály öt éves volt ekkor, és új barátokat látott az idegenekben. Azonban a törzs főnök észrevette bennük az ártó szándékot és mindenkit óva intett a sápadt bőrűektől. Az indiánlány egészen biztos volt benne, hogy a törzsfőnek igaza van, hiszen nem telt bele sok idő és már háborúban álltak velük. Az idegenek letarolták az erdőiket, indiánokat gyilkoltak és raboltak el. Addig a fehér a tisztaság színe volt, azonban mostanra már a gonosz velejárója, konkrét megtestesítője lett.

Kristály tudta merre élnek a telepesek, ezért olyan útvonalon ment, ahol kisebb az eséllyel keresztezi az útjukat. Azonban vállán lógó táskájába eltett egy kötelet és egy kést, ha mégis támadás érné. Sosem ölt még embert, állatot is csak ha szükség kívánta, de abba biztos volt, hogy egy fehéret meg tudna ölni. Égett benne a bosszú, amiért egy csatában elvesztette édesapját.

Ahogy ballagott az árnyas erdőn át, megemelte állát, hogy a nyirkos szél jobban belekapjon kiengedett hajába, amit egy-két toll díszített. Élvezettel telve hunyta le a szemét, amikor pedig komótosan kinyitotta, hirtelen megtorpant. Egy fehér férfit látott nem messze a hasán fekve, arccal lefelé. Nem tudta, hogy él-e még, bár a hátából kiálló nyílvessző cáfolni látszott ezt az elképzelést. Kristály egy lépést közelített, majd még egyet és amilyen lassan csak tudott leguggolt az idegen teste mellé és megérintette a karját. Még izzik benne a vér, gondolta és miután kitapintotta a pulzusát, letörte a nyílvessző végét, hogy a hátára fektesse meglelt sebesültet.

Nézte, de az idegen bőre nem tűnt fehérnek. Inkább barnának, nem indiánbarnának, de egyértelműen nem holdvilág szín. Fájdalomtól eltorzult arcát, szőke hajtincsek szegélyezték. Ruhája pedig a sártól és vértől úgy festett, akár a fa elhullajtott könnycseppje. Mint egy őszi levél.

Kristály nem tudta mi tévő legyen. A törzse szabályzata szerint meg kellene ölnie, és azt hitte, ha eljön az idő meg tudja majd tenni, de végül kis táskájából mégsem a tőrt vette elő, hanem a köteleket. Átcsomózta Őszi Levél csuklóit és elvonszolta egy odúba, amit néhány kidőlt fa alkotott. Még gyerekkorában alakította ki ezt a helyet magának, és senki sem ismerte rajta kívül. Tökéletes rejtekhely. Apró verem volt ez, de egy gyermek számtalan csodát álmodott benne. Később gyászának könnyeit nyelte el, most pedig titkát rejti hűséggel.

A lány tökéletes csomóval rögzítette a férfi kezét egy kiálló gyökérhez. Hátrált tőle néhány lépést és gondolkozott. Mihez kezdjen most? Az idegen szeme megrebbent és lassan kinyitotta.

-Nahát! Felébredtél! – kiáltott fel meglepetten Kristály.

A férfi ráemelte vérben forgó kék szemeit és fáradt, de értetlen mimika ült arcára. Nem értette az indiánok nyelvét. Ellenben Kristály beszélte az övét.

-Meg ne mozdulj! – kiáltotta, miközben maga elé tartotta a tőrét.

-Nem mintha tudnék mozogni. – felelte fáradtan az idegen. Furcsa volt, ahogyan egy rézbőrű használta az angolt, de a telepesek között is akadtak már olyanok, akik folyékonyan tudtak értekezni a bennszülöttekkel.

-Csak akkor beszélj, ha kérdezlek, Őszi Levél!

-Nem ez a nevem.

-Azt mondtam akkor beszélj, ha kérdezlek! – veszekedte Kristály.

Őszi Levél nem látott mást, mint egy hisztis kislányt. Apró vállak alatt csöpp kis mellek, vékony derék kis csípővel. Nem tippelte többnek tizenötnél. Mégis miért hadonászik azzal az éles késsel? Hát a szülei nem tanították meg arra, hogy mire való? Vagy csak játszani támadt kedve? Attól egy percig sem félt, hogy esteleg megszúrja. Jó emberismerő volt és ennek a kislánynak egyáltalán nem volt gyilkos kiállása.

-Mit keresel az erdőmben? – kérdezte Kristály, aki úgy érezte sikeresen megfélemlítette foglyát.

-Hátba lőtt egy rézbőrű, aztán elmenekült. Szerintem azt hitte meghaltam. – ami azt illeti, már vágyom is a halált, tette hozzá gondolatban.

-Ne hazudj! Indián nem öl ok nélkül.

-Ó, bocsáss meg! – kiáltott fel teátrálisan Őszi Levél – Random sétálgattam és spontán támadt az ötlet, hogy pazar lenne csak úgy hátba szúrni magamat. – mesélte szarkasztikusan. Ez egy percre össze is zavarta az indiánlányt, amit az sikertelenül próbált leplezni – Mit fogsz tenni? Hívod anyádékat, hogy vágják el a torkomat?

-A gyilkolás a ti mesterségetek. – vágott vissza Kristály – Már évek óta ölitek a szüleinket és elragadjátok a nővéreimet és fivéreimet.

-Mert az a rézbőrű csürhe aztán marha rendes! Azért ugrottak át a falumba egy kis ámokfutásra.

-Ez nem igaz! Az elrabolt fiatalokat akarták kiszabadítani.

-Ja, hogy neked ezt mondták! – mímelt meglepettséget Őszi Levél, aztán feltárta az igazságot – A kis néped minden eléjük kerülő nyakat elmetszett, köztük a feleségemét is. A tizenhat éves lányomat többen is megerőszakolták, aztán hátrahagyták. Fogalmad sincs mekkora megrázkódtatás volt ez neki. Arról nem is beszélve, hogy hónapokkal később, amikor rájött, hogy egy rézbőrű ivadékot hord a szíve alatt, felkötötte magát szégyenében. A kisfiam is eltűnt abban a zűrzavarban, de biztos vagyok benne, hogy egy indián vitte magával. – keserű emlékek voltak ezek, melyek hidegzuhanyként ömlöttek Kristály lelkére. Megremegett kezében a kés. Emlékezett egy szőke kisfiúra, akiről azt állították, hogy árva gyermek. Jól ismerte, hiszen évekig élt velük, és tőle tanulta meg a fehérek nyelvét. Aztán eladták egy másik törzsnek a béke érdekében. Megfordult vele a világ. Az nem lehet, hogy az ő népe is megtette ezeket, teljeséggel lehetetlen!

Őszi Levél mély levegőket vett, aztán köhögésben tört ki. Kristály eltette a kést és inkább bőrből készült kulacsa után nyúlt. Letérdelt a férfi feje mellé és megitatta.

-Miért segítesz nekem? Már nem akarsz leszúrni? – kérdezte Ősz Levél cinikusan.

-Nem tudom mit csináljak veled. – vallotta be Kristály – egyelőre még életben tartalak. – mondta leereszkedően és ezt betartva ellátta a férfi sérülését.

Őszi Levél egy szót sem szólt hozzá közben. Nem igazán égett benne az életben maradás vágyának tüze. Büszkén elviselte volna a halált, mert éltében már nem talált vigaszt szörnyű gyászára.

-Majd holnap visszajövök. – jegyezte meg Kristály mielőtt távozott volna. A férfi pedig kimerülten sóhajtott. Talán van esély arra, hogy egy medve vagy egy hiúz rátalál az éjjel.

Kristály futólépésben tette meg a hazavezető utat. Senkinek sem mondhatja el, hogy egy idegent rejteget. Az indiánlány nem akarta a férfi halálát, anélkül is éppen eleget szenvedett már… vajon igazat beszélt? Ki kellett derítenie!

-Anya, a népünk szokott fehéreket ölni? – kérdezte köntörfalazás nélkül, miközben édesanyjával főzött. A nő, aki ekkor éppen valami zöldet szeletelt, megállt és meglepetten nézett lánya arcára.

-Honnan jött ez a kérdés? – érdeklődte.

-Apa halálán gondolkoztam és azon, hogy vajon hány fehér ember halt meg.

-Elég idős vagy már ahhoz, hogy elmondjam az igazat. – sóhajtotta a nő – Kristály, a törzsünk férfi tagjai ugyanazt teszik a fehérekkel, mint azok velünk. A csatákban sosincs jó oldal, aki részt vesz benne, az mind a rossz oldalon áll.

-Te tudnál fehéret ölni? – kérdezte egy kisseb döbbenet után Kristály.

-Csak, ha téged kellene megvédenem. – simogatta meg kislánya arcát. Kristály gondterhelten nézett maga elé. Azt hitte ők különbek, hogy minden tettük puszta önvédelem. Már abban is kételkedett, hogy a törzsfő jó szándékkal közeledett feléjük. Nem is olyan nehéz eldönteni, mihez kezdjen a foglyul ejtett Őszi Levéllel.

 

Másnap reggel jól megpakolta az erszényét élelemmel és már rohant is kis odúja felé. A férfi ugyanúgy feküdt ahogy tegnap ott hagyta.

-Jól vagy? – kérdezte félénken Kristály.

-Már amennyire jól lehetek egy nyírkos veremben, összekötözve.

Kristály leült a közelében és ölbe vette a táskáját.

-Biztosan éhes vagy már. – vette elő a magával hozott elemózsiát, Őszi Levél pedig hagyta, hogy megetesse. Bár Kristály magához mérten nagy reggelit hozott magával, az a férfinek csak a fél fogára volt elég, de nem tette szóvá. Reggeli után a lány elővette a kését. Őszi Levél nyugodtan mérte végig a penge élét.

-Ide kérem! – döntötte oldalra a fejét. Kristály ezt a kijelentést inkább figyelmen kívül hagyta, és a tőrét nem a férfi nyakába, hanem a csuklóját tartó kötélbe mélyesztette. Nem tartott soká és Őszi Levél szabaddá vált. Miközben a kötél nyomát dörzsölgette kérdőn nézett a lányra.

-Nem akarlak bántani. Csak menj haza! – mondta. Őszi Levél felállt és kinyújtóztatta fáradt tagjait – Nem fáj? – kérdezte Kristály. Furcsállta, hogy így talpra ugrik egy olyas valaki, akit egy napja sérülés ért.

-Ó, én még letépett karral is képes lennék lóra szállni. – mosolyogta büszkén – Ez csak egy kis karcolás. – és kezet nyújtott a lánynak, hogy felsegítse, Kristály azonban hátra hőkölt – Na! Hát félsz tőlem?

Hogyne félne egy idegentől? De nem akarta, hogy erről az idegen is tudjon, ezért lassan mégis hagyta neki, hogy felsegítse. Őszi Levél szeretett volna még mondani neki valamit, de hangokat hallottak. Kristályt szólogatta egy női hang. Biztosan az anyja.

-Szökj ki ott, hátul! – mutatott egy résre. A férfi bólintott, Kristály pedig kisietett az odú főbejáratán – Itt vagyok.

-Minden rendben? Reggel olyan gyorsan elsiettél. Aggódtam érted. – érintette meg a kezét anyja. A lány válaszolni akart, de ekkor férfiak hangja hasított végig az erdőn.

-Fehér ember!

Kristály szíve hatalmasat dobbant. Kétségbeesetten fordult a hang irányába. Őszi Levél nem tudott észrevétlenül elmenekülni és a törzse elkapta őt. Reakcióját anyja félreértelmezte.

-Valóban félelmetes – ölelte át – , bármikor lecsaphatott volna ránk. Éreztem, hogy utánad kell jönnöm. – mondta. Kristály viszont nem maga miatt félt, sokkal jobban féltette a férfi életét. Jó ember, nem érdemelte meg a halált. Valahogy segíteni akart rajta.

Őszi Levél egy apró sátor fő gerendájához kötözték, de nyugodt volt. Mitől kellene félnie? Gondolatban már megtért a teremtőhöz a családja oldalára. Azonban egy vendég érkezése visszarántotta a valóságba.

-Sajnálom. – állt meg előtte Kristály.

-Nem kell. Van az úgy, hogy a dolgok rosszul alakulnak. – vont vállat, már amennyire a kötél engedte – Nem a te hibád.

-Hozok segítséget. A falud biztosan eljön, ha megtudják, hogy bajban vagy.

-Ne! – szólt rá szigorúan Őszi Levél – Ne menj a falum közelébe! Nagyon veszélyes, nem akarom, hogy egy kedves kis indiánnak baja essen. – szeretettel nézett rá, mintha a lánya állna előtte – Ígérd meg, hogy nem teszed.

Kristály bólogatott, de nem gondolta komolyan. Bánattal vegyült kedveséggel köszönt el a férfitól és ahogy kilépett a sátorból megszaporázta lépteit. Meg kell próbálnia! A fehér ember képes a kedvességre, meg fogják hallgatni. Ezt mantrázta magának egész úton.

A falu szélén megpillantott két embert lovon ülve egy karámban. Odaérve egyből a karám léceire ugrott.

-Segítség! – kiáltotta, de folytatni nem tudta. Kötél szorult válla köré átrántva őt a kerítésen.

-Nézd már! Fogtam egy indiánt! – szállt le lováról az elkövető – Mondtam én, hogy jól lasszózok. – büszkélkedett miközben közelebb húzta a zsákmányát.

– Szép! – szállt le társa is és a lány hajába markolva térdre húzta – Mit csináljunk vele?

Kristály rettegve meredt a két férfira. Nem értette, hogyan történt ez? A fehér emberek kedvesek, mint Őszi Levél, ugyanolyanok, mint ők.

De az emberek nem egyformák, sosem voltak azok. Azon a különösen hűvös őszi estén nem csak egy telepes élete oltatott ki. A falu szélét érő eső lassan mosta el egy indiánlány kristálytiszta vérét.