Mámor-paralízis
Valóságom helyén van egy gödör,
Bennragadtam mély álomba ringva.
Szeretetet kívánkozó gyönyör…
Semmit sem ér dombokon a dudva.
Mossa arcom éj-tavaszi zápor,
Beengedtem lelkembe a pillét.
Zárt ajtók mögött kutat a mámor,
Rám csorgatja eszeveszett kincsét.
Beitta mind a lángoló bőröm,
Oltasz engem, vágyó szemed csukva.
Visszakéred, mit benntart börtönöm:
Már elveszett… Nem érinthet újra.
Csókod íze, mint mézédes citrom,
Emlékemben minden jót felkavar,
Száguld a végtelen halálhídon,
Most vagyok ott, hol lenni akartam.
Szoríts, ölelj, karmolj, csábíts, harapj!
Tépj szét, üss meg, csak méreggel etess!
Itt akarok véget érni, ha majd
A paralízis végleg elereszt.
Author: Szász Jázmin
Folyton változunk mi mind, emberek. Ahogyan a világ is körülöttünk. Verseink szépen illusztrálják, hol tartunk, miként létezzük e teret: a művészet által megélt életet. Győr mellett lakom, de utazok. Bárhol otthont lelhetek, hiszen a boldogságunkat mi alakítjuk, a békénket önmagunkban találjuk. Ahogyan részét képezzük az univerzumnak, a magunk elemeit szétszórhatjuk benne, így sohasem leszünk elveszve. Egy vers szóljon bármiről, ha őszinte s szeretetből születik, összekapcsol minket mind. Kik olvassuk, mind érezzük, s egyszercsak benne termünk. És ki írja, azt boldogítja csodálatunk, figyelmünk. Fogadjátok szeretettel zavaros elmém kusza képzeteit.
